Elme-rengés

Azt akarom elmondani, hogy mennyire nem értjük, milyen elcseszett módon tekintünk a világra, és mennyire elszúrtuk ezzel.

Igazából három mondatban össze lehet foglalni a dolgot. A munka elveszítette értékét azzal, hogy értékelni kezdtük. A gondoskodás szintén értéktelen lett azzal, hogy szerződéssé korcsosult. A felelősség bábjából pedig a hatalom lepkéje bújt elő, köszönhetően az emberi lustaságnak és butaságnak.

Írnom kéne egy tanulságos mesét, ami arról szólna, hogy van egy nagy család, és mindenkinek van valamilyen szerepe benne. Mindenki munkája ugyanannyira fontos, és ők nem is értenék, ha azt mondanám nekik, hogy ugyanannyit is ér. Ugyanis ők nem mérik a munkát, hanem végzik. Természetesen a család gondoskodik a nagyszülőkről, és azon tagokról is, akik valamilyen okból ideig-óráig, vagy éppen tartósan nem képesek munkát végezni.

Tehát a család minden erre alkalmas tagja teszi a dolgát. Nem kap fizetést, de kap enni, inni, van hol aludnia, szórakozásra is van ideje és lehetősége. Nincs főnök-beosztott viszony, van vezető, aki átlátja a bonyolult feladatokat, és képes delegálni a munkát, felelősséget vállalva minden döntéséért. Gondoskodnak a gyengékről, és az elesettekről, a szeretet törvényének engedelmeskedve. Ez egy utópisztikusan jól működő család, amit bárki simán el tud képzelni.

A mese valahogy úgy folytatódna, hogy aztán történik valami, és már nem működik ez az idilli együttműködés. Például nem tetszik egyeseknek, hogy míg ők mondjuk, 12 órát robotolnak egy nap a földeken, addig mások csak 8 órát ücsörögnek a raktárban. Megbízzák hát a vezetőt, hogy döntse el, ki mennyit kaphat a munkája után a közösből. A vezetőnek persze tetszik a dolog, és ki is hirdeti a következőket.

Először is ő mostantól csak a vezetői és értékelési teendőit képes ellátni, más munkát nem végez. Továbbá mostantól sem a munka, sem a megtermelt, illetve előállított termékek nem egyenértékűek. Ha valaki többet dolgozik, és minőségi terméket állít elő, többet kaphat érte. Bevezeti a pénz fogalmát. A pénz lesz az egységes csereeszköz. Pénzre váltják a munkát, majd pénzre váltják a terméket is. Ergo a munka is egy termék lesz. A vezető nem is sejti, mekkora marhaságot fognak az emberek csinálni ebből az ötletből. Mi meg élünk benne, de rohadtul nem vesszük észre.

Na, tehát, a vezető megállapítja, hogy az egyes munkák, illetve termékek mennyibe kerülnek. Pontosabban, csak azt hiszi, hogy megállapítja, mert szegénynek halványlila fingja sincs arról, hogy mi az a piac. Mi már kapizsgáljuk. Egy mondatban összefoglalva a kereslet, illetve a kínálat határozza meg a termék értékét.

A mese tovább bonyolódik, amikor a vezető azon kezd el gondolkozni, hogy ő vajon hogy a francba fog pénzt kapni a „munkájáért”? Az ötlet napnál erősebb világosságot gyújt agyában, adót kell szedni!

Mi a franc az az adó? Az adó adott mennyiségű munka, melyet a társadalomnak kell elvégezni a vezető helyett. Persze a vezető nem azt kéri, hogy dolgozzanak helyette, hanem azt kéri, a munkájukért kapott pénzből adjanak neki.

Újabb probléma üti fel a fejét, mikor az egyik semmirekellő családtag kicsit megbaltázza rokonát azzal a nem titkolt céllal, hogy a kínkeservvel összegyűjtött vagyonkájára tegye kezét. A vezető újabb ötlettel rukkol elő, legyenek olyan családtagok, akik munka helyett a magántulajdonra vigyáznak.

Őket persze megint a családtagok fizetik, így az adó kicsit növekszik.

A vezető azt is látja, hogy hirtelen rengeteg dolgot talált ki, amit le kéne írni, és mindenkire kötelezővé kéne tenni. Így törvényeket alkot. A törvények megmondják az embereknek, hogy mit tehetnek, és mit nem, illetve azt is megmondják, hogy mit kell tenniük a családért.

Ez azonban már nagyon sok munka a vezetőnek, így újabb embereket von ki a munkából, akik segítenek ellenőrizni, értékelni, törvényeket írni, és a többi. Közös vagyontárgyak is lesznek hamarost, amik újabb adóemelésekkel járnak.

Eddig minden közös volt, nem volt magántulajdon. Most azonban van magántulajdon, és van közös tulajdon is. A közösből pedig mindenki lehetősége szerint próbál magánt csinálni.

A törvények között van egy érdekes passzus, mégpedig az elesettek támogatásáról szóló rendelkezés. Eddig a család természetesnek vette, hogy gondoskodjon minden tagjáról. Most azonban már törvényben írják elő a gondoskodást. Természetesen a beszedett adóból fizeti a vezetői csoport az elesettek ellátását. Így, ami eddig egy önkéntes adomány volt, most már törvényileg kötelező. Eddig az, akin segítettek hálás volt a segítségért, és alig várta, hogy visszaadhassa a közösségnek mindazt, amit ő kapott. Mostantól azonban mindez jár! Az öregek, akiket nyugdíjasnak neveztek el hőböröghetnek a magasabb nyugdíjért, a munkaképtelenek tarthatják a markukat, nem kell köszönetet mondaniuk, hiszen jár nekik a támogatás.

A mese még kitérhetne arra, hogyan kötelezik a gyermekeket arra, hogy ezt a sok hülyeséget feltétel nélkül betartsák, illetve hogyan igyekeznek elegendő marhasággal megtölteni a fejüket, ahhoz, hogy ne érdekelje őket a valóság.

Taglalhatná a mese az egészségügy kérdéskörét is. Beszélhetne arról, hogy mekkora biznisz lett a betegség, a gyógyszergyártás, a haláltól való félelem, illetve maga a halál.

Az is egy jó sztori lenne, hogyan kér kölcsön a család egy másik családtól, vagy éppen hogy a fenébe van magánkézben egy nemzeti bank, ki kölcsönöz családoknak, és miért? Miért van adósság, kinek kell azt megfizetni, de legfőképp, miért kellett felvenni azt a hitelt?

Érdekes része lenne a mesének az a fejezet, amiben arról lenne szó, néhány ügyes családtag hogyan tud a pénzből, ami valójában egy értéktelen vacak, sokkal több pénzt csinálni, vagy éppen hogyan döntik adósságba és ezzel rabszolgaságba az együgyű családtagokat. Hogyan lett a pénz termék?

Még talán megemlíthetné a mese, hogy a sok marha hogyan dolgozza halálra magát azért, hogy olyan baromságokat vásárol, amik igazából arra jók,hogy még tovább butítsák őket.

A mese valahogy úgy végződne, hogy egy családtag, aki úgy gondolja, jobb vezető lenne a mostaninál, körbejárja a családot, világra hozva ezzel a kampány fogalmát. Amikor a hatalomátvétel sikeres lesz, többen is megkívánják az élet eme egyszerűbbnek tűnő falatkáját. A családtagok nézetük szerint az egyes vezető jelöltek mögé sorakoznak fel, pártként jellemezve kicsiny tömörülésüket.

Az epilógus röviden taglalná, hogy 300 év elteltével az embereknek lövésük sincs, hogyan, miért alakult ki mindez, csak azt tudják, hogy pénzért kell dolgozni, amiből az állam leveszi az adót, van, aki többet keres, van, aki kevesebbet, még akkor is, ha többet dolgozik. A vezetők kapják a legtöbbet, és nem az számít, hogy mennyire jó vezető, hanem az, hogy mennyi embert tud maga mögé állítani. A vezetők kanala a legnagyobb, amivel bőven mérnek a közösből, és holdudvaruknak is elszórnak néhány morzsát. Egyre kevesebben dolgoznak, és azok is igyekeznek megúszni az adófizetést. Sok a munkanélküli, sok az öreg, a gyerekekért is fizet az állam, így vannak népek, akik azért szülnek, hogy ne kelljen dolgozni. Azok, akik dolgoznak, nem tudnak eltartani több gyereket, hiszen ők tartják el a többieket is, meg persze a vezetőket is.

A tanulságot aztán ki-ki maga leszűrhetné. Én arra jutottam, hogy lehet, nem ártana visszamenni kicsit a történet elejére.

Felismerni, hogy miért is van vezetőnk.

Felismerni, hogy neki nem, hogy több járna kevesebb munkáért, hanem ugyanannyi járna, mint másnak, sokkal több munkáért és felelősségvállalásért.

Emlékezhetnénk, hogy a pénz nem Isten, csak egy buta váltóeszköz.

Az is eszünkbe juthatna, hogy mi anno közösen dolgoztunk a családért, mindent beleadva, majd mind egyenlőként élveztük a munkánk gyümölcseit.

Megérthetnénk, hogy az adó azért van, mert ebből fizetjük azokat, akik most ezt a bonyolult, túlszabályozott rendszert fenntartják, azokat, akik lusták dolgozni, azokat, akik a gyermekszülést biznisznek tartják, azokat, akik öregek, vagy csak ügyesen idő előtt nyugdíjba mentek.

Ha ezeket újra tudnánk, akkor mind rájöhetnénk arra, hogy, ahogy most élünk az pontosan leírja, mennyire buták vagyunk.

A gonosz

Mi a gonoszság? Ha nagyon egyszerűen szeretném megfogalmazni, azt mondanám, ártó szándék. Ezt viszont tovább kell boncolgatnom. Miért szándékozna valaki ártani? Ha azt mondom, gonoszságból, elég rövidre zártam a kört. Mondjuk inkább azt, hogy azért akar ártani valaki, mert fájdalmat akar okozni. Miért akarna valaki is fájdalmat okozni? Ennek vélhetően több felszínes oka is lehet. Kissé kényszerű kijelentés, de talán nem áll messze az igazságtól, ha azt mondom, azért akar valaki ártani másnak, mert ő maga is sérelmeket szenvedett el. Ezeket a sérelmeket nem tudta máshogy feldolgozni, csak úgy, ha árt másnak. Tudom, sokkal összetettebb a folyamat, de most elégedjünk meg ennyivel.

Ha tudjuk, hogy miért akar ártani, a következő kérdés, hogyan tud ártani? Egyszerű, fájdalmat okoz. A fájdalom lehet testi, vagy lelki. Testi fájdalmat okozni könnyű, nem is érdemel több szót.

A lelki fájdalom azonban sokkal összetettebb. Mi is a lelki fájdalom?

Szomorúság, harag, düh, csalódás, féltékenység, irigység, gyűlölet, a nem szeretettség érzése mind lelki fájdalom. De honnan erednek ezek a fájdalmak?

Az ember törékeny jószágként születik a földre. Hosszú évekig képtelen gondoskodni magáról, sőt, sokan soha nem képesek erre. A csecsemő fejét kezdetben fogni kell, nehogy fejének tehetetlensége miatt kitörje saját nyakát. Az ember bőre puha, csontjai törékenyek, életfontosságú szerveit csak vékony szövetek védik. Szinte minden porcikája érez fájdalmat, hiszen egy ilyen törékeny testnél létfontosságú, hogy az agy mihamarabb jelzést kapjon a veszélyről. Ha elveszíti valamelyik szervét, az nem nő vissza. Ha kórokozók támadják meg, a legtöbbször halál a végeredmény. Egy ilyen testen fájdalmat okozni nem nagy kunszt.

Nézzünk bele az ember belsejébe is! Az egész testet az agy vezérli. Az agyból a gerincvelőn át idegpályák futnak végig a testben. Az idegi vezérlésen túl van hormonális irányítás is, mely szintén az agy hatásköre. Az idegi jelzések érzések, míg a hormonálisak érzelmek. Átfedések vannak, hiszen egy érzelem válthat ki fájdalmat, ahogy egy érzés is válthat ki valamilyen érzelmet.

Röviden összefoglalva az emberi test és elme a gonoszságok játszótere.

Igen ám, de vannak fakírok, akik szöges ágyon fekszenek. Keleti szerzetesek, akik bőrén nem ejt sebet a kard. Vannak, akik simán keresztülszúrnak egy tűt a saját nyelvükön, nem érezve fájdalmat.

Vannak, akik képesek meggyógyítani önmagukat. Megszakadt idegpályákat helyreállítani, elsorvadt izmokat újra életerőssé tenni. Az öngyógyításra nagyon sokan képesek. Azok is, akik valamilyen gyógyító közreműködésével értek el eredményeket. (a Használd az eszed írásomban erről a témáról bővebben is beszélek)

Aztán ott vannak a szent lelkületű emberek. Őket nem éri el egyetlen negatív érzelem sem. Nem szomorkodnak, sőt inkább derűsek, nincs bennük harag, vagy düh, féltékenység. Sőt, tovább megyek, a kisgyerekek híján vannak az összetett érzelmeknek. Gondoljunk bele! Egy csecsemő akár éhes, akár fájdalmat érez, akár csak egyedül van, sír. A csuda se tudja miért, de egy csecsemő automatikusan tudja, mit kell csinálnia, hogy felhívja magára a figyelmet. Pedig kötve hiszem, hogy tudná, a sírását aggódó szülők figyelik, akik majd összetörik magukat, hogy segítségére siessenek. Később már tudatos lesz mindez, de az elején ez egy csodálatos túlélő ösztön. Az idők során a szülők aztán megtanítják a gyereket az érzelmekre. A szeretet már feltételekhez kötött lesz, megjelenik a harag, a dac, a féltékenység, irigység, és a többi. Aztán felnövünk, és olyanokká válunk, amilyenné a környezetünk nevelt minket.

Szóval, az ember alapvetően gyenge, sérülékeny, könnyen befolyásolható, mégis vannak egyedek, akik erősek, sérthetetlenek és nincs rajtuk támadásra alkalmas felület. Ezekre az emberekre nem tud hatni semmilyen gonoszság. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy az ő világukban a gonosz nem létezik.

Ha a fenti emberek képesek ezekre a csodás dolgokra, vajon minden ember képes rá? Ha nem lenne gonoszság, vajon lenne késztető erő, hogy mindezt a tudást felszínre hozzuk magukban?

Lehet azt mondani, hogy aki képes testét és lelkét is megvédeni a „negatív” eseményektől az erős? Akkor, aki erre még nem képes, nevezhető gyengének?

Ha igen, akkor a gonosz definíciója kezd kikristályosodni előttünk. A gonosz nem más, mint a gyengeség indikátora. Ugyanolyan eszköz, mint például a testi fájdalom. A testi fájdalom egy jelzés az agynak, hogy valami nem oké. A gonoszság ugyanilyen. Jelzés annak, aki elköveti és annak is, aki elszenvedi. Ahogy a sötétség a fény hiánya, a gonoszság a teljesség hiánya? Ha tegyük fel, minden ember teljessé válna, a gonosz megszűnne létezni? Kénytelen lenne, hiszen csak egy indikátor. Ha nincs mit jeleznie, akkor eltűnik.

A megbocsátás

Az utóbbi időben többször is szembe jött velem olyan téma, melyben a szereplők nem értették, vagy félreértelmezték a megbocsátás fogalmát. Keresgéltem a neten, hátha valaki leírta, mit is jelent a fogalom? Bár rengeteg sablonnal találkoztam, örömmel láttam, hogy sokan értik, a megbocsátás nem arról szól, aki vétett ellenünk. A megbocsátás rólunk szól.

A legfontosabb kérdésre azonban nem találtam választ. Hogyan bocsássunk meg? Ezért úgy döntöttem, én is leírom, mit gondolok a témáról.

„Bocsánat!”, „Bocsáss meg!”, „Bocsi!”, „Elnézést!”. Olyan szavak, melyekkel naponta többször is találkozunk. Társadalmi elvárás, hogy, ha valakinek kellemetlenséget okozol, bocsánatot kérsz. A szóhasználat egyre ritkábban tudatos, és még, ha tudatos is, sok esetben rosszul értelmezett.

Valamiért azt hisszük, ha valaki vétett ellenünk, függetlenül attól, hogy szándékosan, gondatlanságból, vagy csak egyszerűen a körülmények által kényszerítve, „tartozik nekünk egy bocsánatkéréssel”. Amikor megbántanak, mi felvesszük a jól begyakorolt „meg vagyok sértődve” szerepet, és addig játsszuk, míg el nem érjük, hogy a sértő kellően megalázkodjon. A dolognak, azon túl, hogy nevetségesek vagyunk semmi értelme nincs. Mi mégis képesek vagyunk hetekig nem szólni a másikhoz, lehetőleg mindenhol keresztbe tenni neki, csak azért, mert az a szemétláda tett ellenünk valamit, és még bocsánatot sem kért.

Aztán, ha végre megérkezik a várva várt bocsánatkérés, mi nagyvonalúan megbocsátunk, ergo a másik fölé helyezzük magunkat, így az incidensben megsérült önbecsülésünk a helyére pattan. Azért is várjuk el a bocsánatkérést, mert úgy érezzük, aki bocsánatunkért „esdekel”, meghajol előttünk. Ezzel a gesztussal tehát kiegyenlíti a számlát, mindketten folytathatjuk az életünket tovább.

Alapvetően a dolog jól is működik addig, míg a megalázkodás mértéke értékrendünk szerint egyensúlyban van az okozott „kár” mértékével. A bűnös bűnhődni, a sértett büntetni akar.

A bocsánat kérésének célja, hogy önmagunkban feloldjunk egy problémát. Azért akarunk bocsánatot nyerni, mert reményeink szerint ezzel tettünk megsemmisül, önvádunkat könnyebben oldhatjuk fel. Azt tudjuk, hogy amit tettünk, az rossz volt, de nem feltétlen értjük az okait tettünknek. Pedig a kulcs a megértés.

Társadalmi norma, hogy a bűn büntetést von maga után. Osztályozzuk a bűnöket és értékük szerinti büntetést rovunk ki a bűnösre. A bűn ugyanis a társadalom által hozott szabályok megszegése. Egy tettet nem tudunk minősíteni, mindaddig, míg meg nem vizsgáljuk a társadalomra gyakorolt hatását. Elcsépelt példa erre a gyilkosság. Ha valaki önhatalmúlag megöli embertársát, bűnt követ el, hiszen a társadalom egy szabálya ellen vétett. Az a hóhér azonban, aki büntetésből öli meg a gyilkost nem követ el bűnt.

Már gyermekkorban megtanuljuk, hogy, ha vétünk környezetünk ellen, büntetést kapunk. Miután letudtuk a büntetésünket, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Tehát elménk megtanulta az idők során, hogy a bűnért büntetés jár. Persze nem zárhatunk mindenkit börtönbe, vagy a saját szobájába élete minden bűnös tettéért. Ezért a bűnhődés más formáit kell kitalálnunk.

A probléma az szerintem, hogy a büntetéssel legitimmé tesszük a bűnt. A szavaink rejtik a lényeget, amikor azt mondjuk, „megfizetett bűneiért”. Pedig a bűn ára nem a bűnhődés kéne legyen, hanem a megértés.

Szeretnék most eltekinteni azoktól a vétkektől, melyekért börtön jár a mai normák szerint és inkább azokra az esetekre fektetni hangsúlyt, melyek szinte bármely emberrel megtörténnek. Azért teszem ezt, mert mondandóm sokkal jobban átcsúszik kisebb horderejű problémák esetében. Hiába is mondanám, hogy egy gyilkos nem börtönt érdemel, hanem azt, hogy valaki segítsen neki megérteni, mit tett, és miért tette? Az emberek többsége nem ad ilyen kegyelmet. Ők azt akarják, hogy a bűnös szenvedjen, legalább annyira, mint amennyire áldozata.

A minap hallottam egy esetről, ahol egy férfi megerőszakolt és megölt egy 4 éves kislányt. A felháborodott tömeg betört a börtönbe, kirángatta a gyilkost, megverték, majd felakasztották.

A legtöbb ember a hír hallatán úgy érezte, ez az igazságszolgáltatás. „Bárcsak minden beteg állat ezt kapná”. Hogyan is lehetne egy ilyen szörnyű tett után azt mondani, hogy amit a felháborodott tömeg tett, az a lehető legrosszabb dolog? Hogyan mondhatnám azt az édesanyának, hogy adjon egy esélyt hogy a gyilkos megértse, mit tett és miért? Vajon, ha az én gyermekemmel történne ez, én magam képes lennék erre?

Ezért ne firtassuk az ilyen súlyos bűntetteket! Hitem szerint, ha az emberek saját apró problémáikat képesek lesznek feldolgozni, majd képesek lesznek megoldani nagyobb horderejű gondokat is.

Tehát mindennapos bocsánatkérések a vétkes oldaláról. Ha úgy gondoljuk, vagy környezetünk jelzéséből úgy érezzük, valami rosszat követtünk el, a legfontosabb, hogy magunkban értékeljük a helyzetet. Önmagunkban tegyünk rendet! Hiába sajnálkozunk ugyanis, hiába mondjuk el ezerszer, mennyire sajnáljuk, és mennyire vágyunk a bocsánatra, az igazi feloldozás csak belülről fakadhat.

A „Bocsáss meg!”, „Megbocsátok.” párbeszéd azon túl, hogy jól hangzik, az égvilágon semmire sem jó, sőt káros. Aki bocsánatot kér, csak feloldozásra vár, nem akar foglalkozni saját bajával. Aki elvárja a bocsánatkérést csak elégtételre vágyik, sem az nem érdekli, mi a tett oka, sem az, miért is bántja őt a tett? Még amikor megkérdezik tőlünk, hogy „de miért tetted ezt?” akkor sem az igazi válaszra várnak.

Vétkesként tehát az első dolgunk feltenni a kérdést, vajon valóban vétkeztem-e? Ha a válasz igen, a következő kérdés, mi motivált vétkem elkövetésére? A válaszokból tudni fogjuk, mi is a problémánk gyökere.

Ha a válasz, nem, akkor két út áll előttünk. Az egyik, magasról tojunk a dologra. Az, hogy a másik fél megbocsát-e, vagy sem, nem rajtunk múlik. A másik út, hogy megpróbáljuk megérteni, vajon miért is sértette őt tettünk?

Az erre a kérdésre adott választ használhatjuk arra, hogy a jövőben moderáljuk viselkedésünket. Nekem nincs bajom azzal, ha valaki pont letojja a környezetét és csak magára figyel. Az ilyen emberekkel történő interakciók során tudja az ember a legtöbbet megtanulni saját magáról. Ha azonban fontos számodra a társasági érintkezés, lehet célszerű kicsit odafigyelni viselkedésedre. Nem azt mondom, hogy változz meg, csak azt, hogy egy kis simulékonyság, kompromisszum még nem a világ vége.

A lényeg, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy bármit is tettünk, az eset következtében önmagunkban kialakult problémát csak mi magunk vagyunk képesek megoldani. Nem számít, hogy a másik fél megbocsát-e vagy sem. Az sem, hogy egyáltalán sérelemnek érezte-e azt, amit vele tettünk. Az önvád az, amire figyelmünket fordítanunk kell, mert az legalább annyira káros, mint a harag.

Ha képesek vagyunk saját magunknak megbocsátani, azaz megérteni és feldolgozni tettünket kiváltó okokat, akkor másnak sokkal könnyebben meg tudunk majd bocsátani. Csak meg kell értenünk, hogy a harag, melyet a vélt sérelmünk táplál, bennünk jóval több kárt okoz, mint abban, akire kivetíteni szándékozunk. Azt is tudnunk kell, hogy a megbocsátás nem egyenértékű a tett helyeslésével. A megbocsátás csak nekünk, rólunk szól.

Ha valaki elkövet ellenünk bármit, ami nekünk rosszul esik, az első és legfontosabb kérdés, amit magunknak fel kell tennünk, az az, hogy miért is esik ez rosszul nekünk? Egy másik írásomban a gonoszról beszélek, a válasz egy része erre a kérdésre abban az írásban lesz. Itt hadd mondjak csak annyit, hogy az érzett fájdalom a gyengeség jele. Mielőtt bárki is felhördül, a gyengeség nem egy negatív tulajdonság, nem sértés. A gyengeség csupán egy jelző. Ha nekem bárki azt mondja, te kopasz kis köpcös, és ezen megsértődök, biztosan tudhatom, hogy engem igenis zavar a magasságom és testtömegem aránya, valamint hajszálaim nem kielégítő mennyisége. Vérmérsékletemtől és neveltetésemtől függően a sértőnek visszavághatok egy jó kis sértéssel, visszavághatok jobb öklömmel, vagy akár megpróbálhatom őt sértődésem látványával lelkileg terrorizálni. Bármely lehetőséget is válasszam, biztos lehetek benne, hogy a zavaró tényezőt, mely méreteimmel és fejtetőm szőrtelenségével kapcsolatos nem fogom tudni feldolgozni. Viszont, ha én megbékéltem saját megjelenésemmel, és ilyen állapotomban érkezik a sértés, az lepereg rólam. Tehát a gonosz szándék fegyvertelen lesz ellenem. Talán még arra is marad energiám, hogy azon gondolkozzam, a másik fél, vajon miért is akart a lelkembe taposni? Lehet egy korábbi sérelméért próbált így elégtételt venni, lehet valamilyen komplexusát próbálta így elrejteni, de az is lehet, hogy valaki más okozott benne korábban törést, amit most rám vetít ki.

Ha meg tudom érteni indítékait, akkor ahhoz megfelelően tudok majd reagálni. Jézus azt mondta, ha, megütik egyik orcád, fordítsd oda a másikat is!

Sokan, nagyon sokan félreértelmezik ezt a mondatot. Hiszem, hogy soha egyetlen igaz tanító sem akarná, hogy tanítványai birkák legyenek. Jézus nem azt mondja, hogy, ha behúznak neked egyet, akkor szaladj repetáért! Jézus azt mondja, akkor érsz célba, ha elég erős vagy ahhoz, hogy egy pofon ne legyen rád hatással. Ekkor megteheted, hogy annak, aki megütött téged újabb lehetőséget adsz. Nem kihívod, hogy üssön még, nem is az ütés nyomát viselő arcodat mutatod neki, hanem azt a felét, melyet nem bántott. Jézus tanítása egy olyan emberről szól, mint amilyen ő maga. Akit nem köt semmi, aki legyőzi a betegséget, a gonoszságot, sőt még a halált is. Ne akarjunk most azonnal Jézussal versengeni!

Azt is hallottuk már, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! Bizton állíthatom, hogy ez nem azt jelenti, ha valaki beléd rúg, te simogasd meg a buksiját! Inkább azt jelenti, ha valaki bánt, ne bántással reagálj, hanem megértéssel!

Hogyan tudunk tehát megbocsátani önmagunknak és másoknak?

Erre nagyon nehéz egy sablont húzni, mert vétek és ok millió van. Alapelvként az tudnám mondani, akár magunknak, akár másnak szeretnénk megbocsátani, ássunk olyan mélyre önmagunkban, amilyen mélyre csak tudunk! Ha valaki olvasta a dühről írt írásomat (mely hangoskönyv formában is megtalálható a youtube-on), már nagyjából tudja, hogyan is kell felkutatni az okokat magunkban. Kérdezzük magunkat folyamatosan, és ne vessük el a legvadabb válaszokat sem! Legyünk újra ötévesek és folyton csak azt kérdezgessük, amit a fluimucil kisgyerek. De miért?????

Könyörögve kérek mindenkit, hogy ne próbálja megértés nélkül elengedni haragját! Ne meditálj azt szajkózva, hogy „megbocsátok”! Ez pont annyit ér, mint egy kartörésre bevenni egy algopirint. (Nem támogat egyik gyógyszergyártó sem). Meditálj, de a problémádon! Ha megbántottak, akkor megtalálták egy gyenge pontodat.

Azt szokták mondani, hogy mindenkit csak olyan probléma ér, amit fel is tud dolgozni. Szerintem nincs olyan probléma, amit ne tudnál valahogy feldolgozni. Eltemetheted magadban, dühösen, hisztisen rohangálhatsz körbe-körbe mások megszánására bazírozva, vagy megnézheted, tényleg 10G-vel gyorsulsz-e, ha leugrasz egy hídról. Mindegyik megoldási kísérlet egy problémára.

Most olyat mondok, amitől korábban égnek állt a hajam. Tekints a problémákra úgy, mint lehetőségekre! Aki ezt kitalálta, tuti nem volt normális. Mégis, cefet mód igaza van. Minden probléma egy lehetőség arra, hogy még jobbá fejlődj.

Kívánom, hogy sikerrel járj haragod feldolgozásának útján!

Az igazi férfi és az igazi nő

Többen kérdezték tőlem, mit gondolok, vajon milyen az igazi férfi és nő? Többször nekifutottam már, hogy leírjam, mit is gondolok, de pár oldal összefirkálása után mindig sablonosnak és hamisnak éreztem mindazt, amit leírtam.

Bosszantott a dolog, mert azt hittem ebben a kérdésben egy jól körülírt, határozott nézetem van. Hát nem volt. Aztán egy reggel varázsütésre megértettem sikertelenségem okát.

Azért nem tudom leírni, hogy milyen egy igazi férfi, vagy éppen nő, mert a definícióhoz egy megfelelő környezetbe kell helyeznem vizsgálatom tárgyát. Hiszen mitől is lesz valaki, vagy valami „igazi”? Attól, hogy megfelel környezete elvárásainak. Minél több elvárásnak felel meg, annál igazibb. Így tehát az igazi nő egy szülőgép egy olyan környezetben, ahol fogy a népesség. Megtűrt másodlagos személy ott, ahol a férfiak vannak túlsúlyban, és istenség ott, ahol kevés van belőlük. A férfi a kétkezi munka, a vadászat mestere egy „egyszerű” civilizációban. Pénzeszsák, Metro szexuális, mégis izomkolosszus egy „fejlettben”, és megtűrt szolga egy olyanban, ahol a nőké az uralom.

Mégis, mi tesz egy embert igazivá? A döntés. Tudom ez is közhelyesen hangzik, mert már a csapból is az folyik, hogy „tiéd a döntés hatalma”, „dönts!”, „te irányítod az életed”. Ezek, mint a legtöbb jó hazugság fél igazságok. De, ha hozzátesszük a tudatos szót, akkor már közelebb kerülünk a tényleges igazsághoz.

Dönts tudatosan! Nekem ez tetszik. Az életben számos olyan helyzet van, amikor nehéz egy olyan döntést meghozni, mellyel konfrontálódunk, melyért a környezetünk esetleg rosszallóan nézhet ránk. A legtöbb ember itt adja fel személyes szabadságába vetett hitét. Hiszen kívülállóként könnyű azt mondani, tedd ezt, vagy azt, belülről ezt az ember teljesen másképp éli meg.

Az első döntés, amit javasolok, hogy fogadd el gyarlóságod! Nem tűnik szépnek, tudom, de egyszerű, könnyű és ami a legfontosabb, tudatos. Nem kell rögtön a csúcsra törni! Kezdjük kicsiben, másszunk meg előbb egy aprócska dombot! Fogadd el, hogy neked fontos mások véleménye! Fogadd el, hogy te nem mersz odamenni egy másik emberhez, és beszédbe elegyedni vele! Fogadd el, hogy egy szar munkahelyen kell dolgoznod!

Ne érts félre, nem azt mondtam, hogy törődj bele! Azt mondom, legyél objektív! Mérd fel képességeidet, lehetőségeidet és ezek alapján hozz meg egy döntést! Ismerd meg a gyengeségeidet és fogadd el őket! Hidd el az élet már attól egyszerűbb lesz, hogy nem mész bele olyan helyzetbe, amibe nem akarsz!

A következő lépés, kezdd el megismerni saját határaidat! Ez egy csalóka kihívás, bizony már munkával jár, néha fájdalmas, de ígérem, sokszor nagyon jól fogod érezni magad az úton.

Mire gondolok? Az első döntési helyzetbe nagyon könnyen bele tudunk süppedni. Hazudunk magunknak, mert rájövünk, milyen kényelmes az élet ebben a stádiumban. Csakhogy az önismeretünk torzulni fog. Lehet, hogy 100 ember előtt nem merek beszélni, de 4-5 előtt még igen. Ha azonban azt mondom, nem tudok emberek előtt beszélni, akkor egy idő után egy előtt sem fogok. Annyit mondok csak, de azt teljes meggyőződésből, nekem ez nem megy, én ilyen vagyok és kész.

Azért, hogy ne essünk bele ebbe a hibába, folyamatosan teszteljük magunkat. A teszt pedig nem más, mint egy felmérés. Nem iskolai dolgozat, nincs tétje, nem lesz osztályzat, senkit nem érdekel, hogy fejlődtél-e vagy sem, csak tudni akarod, éppen hol tartasz. Tehát ha nem tudsz sok ember előtt beszélni, időről időre próbáld meg néhány ember előtt. Ha megy 10 ember előtt, próbáld 20 ember előtt! Ha megy, emeld feljebb a lécet!

Mi van, ha nem sikerül a teszt? A kérdésem hülye kérdés, a teszt mindig sikeres. Ha megpróbálsz 50 ember előtt beszélni, de meg sem tudsz mukkanni, akkor a teszt sikeres volt. Kiderült, hogy 50 ember már sok. Örüljünk ennek a sikernek! Megtaláltuk a határunkat. Meggyőződésem, hogy már messzebb jutottunk, mint az emberek 90%-a. Ha elérted a korlátodat, még nem végeztél. Rendszeresen, ahogy haladsz a fejlődésed útján rendre meg kell ismételned a kísérletet! Nem törődünk bele, hogy vannak korlátaink,csak elfogadjuk őket, mint jelzőtáblákat. A cél, hogy korlátok nélkül élhessük az életünket. Mindegy, hogy elérjük-e ezt a célt, vagy sem, a lényeg, hogy folyamatosan dolgozunk az ügyön.

A harmadik lépés a másodiknál sokkal egyszerűbbnek tűnik, remélem az is lesz. Ne ítélj meg másokat!

Nincs olyan ember a világon, aki az életét ne döntésről döntésre élné. Nincs olyan, hogy valaki nem dönt, hiszen, ha úgy dönt, hogy nem dönt…. szóval érted. Ha valaki úgy dönt, ő jól érzi magát a bőrében, vagy nem érzi jól, de még nem fáj annyira, hogy változtasson rajta, tudd elfogadni!

Miután képes vagy felismerni saját korlátaidat, nem lesz nehéz felismerni másokét sem. Ahogy el tudtad fogadni sajátjaidat, fogadd el másokét is!

Hagyjuk, hogy mindenki járja a saját útját, és ha bármikor segítséget kér tőlünk, lehetőségeinkhez mérten segítsünk!

Ha eddig eljutottál, no nem az olvasásban, hanem a megvalósításban, akkor a jó hírem az, hogy innentől csupa móka és kacagás lesz az élet. Áh, vicceltem. De, hogy könnyebb lesz, az biztos.

A következő szinten kicsit a tudatalattiddal foglalkozunk. Egészen pontosan nem engedjük meg, hogy mások szórakozzanak vele. Ez a rész tényleg élvezetes, bár sok munkát és törődést igényel. Persze a munka jutalma is a tiéd lesz, miért is ne vágnál bele.

A feladat megint egyszerű, ne hagyd, hogy mások belepiszkítsanak a tudatalattidba! Mi a fene az a tudatalatti? Ha orvos és/vagy pszichológus lennék, akkor most egy olyan hosszas leírás jönne, amiből lehet egy kukkot sem értenél. Szerencsére – vagy sajnos – nem vagyok egyik sem. A tudatalatti elméd azon része, melyre nem vagy tudatos. Eddig gondolom ok. A tudatalattid folyamatosan figyel, tanul, rögzít, sémákat dolgoz ki, sőt végre is hajtatja azokat. Ha jobban érdekel a dolog, javaslom, járj utána! Ha megérted hogyan működik a tudatalattid, ha kellően kitartóan igyekszel minél tudatosabban használni, hitem szerint szuperember leszel.

Ami most minket, mint alapszintű felhasználókat érdekel az az, hogy tudnak-e hatni bármilyen szándékkal mások a tudatalattinkra. A válasz egyértelműen igen. Mi magunk tudunk rá hatni? Igen. Tudjuk, hogyan? Szerintem a többségnek halványlila gőze sincs.

Minden, mindenki, mindig, mindenhol hat rád. Ha nem figyelsz oda, észre sem veszed. A lényedet, a belső tulajdonságaidat folyamatosan a környezeted alakítja. Apu, anyu, feleség, férj, gyerek, barát, ellenség, munkatárs, főnök, tv, rádió, plakát az utcán. Ha elmész vásárolni, sokszor fogalmad sincs, miért pont azt a bizonyos sampont veszed meg. Pedig a válasz egyszerű, a reklám hatott a tudatalattidra.

Nem fogod elhinni, de a megoldás megint a tudatosság. Lesz ám dolgod bőven. A végcél, hogy minden egyes döntési helyzetben figyeld saját magad! Figyeld meg, hogyan reagálsz, mi lesz a döntésed, majd kérdezd meg magadtól, miért döntöttem így? Elemezz minden tényezőt, boncolgasd a kérdést, sőt szállj vitába saját magaddal! Addig tedd ezt, míg meg nem szerzed a lehető legtöbb információt döntéseddel kapcsolatban. Majd gondosan értékeld, elemezd az információ halmazt, végül hozd meg a lehető legjobb döntést.

Ne ezzel kezdd, ez a végcél lesz! Ne rohanj! Kezdetben, maradva a samponos példánál csak kérdezd meg magadtól, miért éppen ezt a sampont veszem? Ha van 2-3 jó érved, ami a választásod mellett szól, már haladtál. Ez is olyan, mint a korlátaink folyamatos tesztelése. Mindig teszteld magad! Játssz! Használd minden apró, majd egyre nagyobb döntések meghozatalánál!

Ezután, vagy ezzel egy időben kezdd el boncolgatni az érzelmeidet is. A legjobban az érzelmeinken keresztül tudunk hatni magunkra, illetve mások hatni ránk. Teszem azt, olvasol valamit a facebookon. A bejegyzés olvasása közben heves érzelmek kerítenek hatalmukba. Állj meg azonnal, figyeld magad! Figyeld meg, milyen érzéseket vált ki belőled a bejegyzés! Gondolkozz el azon, miért is jöttek ezek az érzelmek. Ha kellően gyakorlott vagy, hihetetlen megfigyeléseid lesznek. Lehet, hogy egy édes kiskutya iránti érzelmi kitörésedből ráébredsz, hogy gyerekkorodban valamilyen hatás ért téged, mely a mai napig meghatározza személyiséged. Lehet, hogy arra jössz rá, valaki tudatosan játszik az érzelmeiddel, mert neki az jó, ha éppen szomorú, dühös, kétségbe esett vagy. Ha észreveszed a szándékot, már nyert ügyed van.

Az érzelmekről könyveket lehet megtölteni, sőt meg is töltöttek már ezzel a témával megannyi könyvet. Ha érdekel a téma, csak ismét bíztatni tudlak, olvass utána!

Dióhéjban annyit mondanék, hogy az érzelmeink összetett mechanizmusok, melyekkel tudatalattink sémáit igyekszik végrehajtatni. Tudatos én részünknek (szándékosan nem csak tudatos ént írtam) lehetősége van felülírni ezeket a mechanizmusokat. Ez a nehezebb út, de ez is járható. Tegyük fel, félsz a sötétben. Minden porcikád tiltakozik az ellen, hogy bemenj egy olyan szobába, ahol teljesen sötét van. Ha úgy döntesz, legyőzöd a félelmed, bemész a szobába. A félelem végig jelen lesz, de tudatos éned felülírja. Ha megérted a sötéttől való viszolygásod okait, akkor a félelem okafogyottá válva eltűnik.

Soha nem javaslom senkinek, hogy elfojtsa az érzelmeit. Egyrészt minden érzelem poén. Még a düh is lehet vicces. Nem az adott pillanatban, akkor igenis kőkemény érzelem. Ha azonban engedsz a dühödnek, miközben figyeled saját magad, nagyszerű dolgokat tanulhatsz meg ismét magadról. Egy idő után a kérdés is felmerül benned, miért is vagyok dühös? Ne engedd el ezt a kérdést, mert most jön megint a haszonszerzés! A kérdés ugyanis nagyon fontos. Elemezd, értékeld!

Nagyon fontos, hogy ez a rész már haladó fázis. Ha síelős hasonlattal szeretnék élni, míg az első pont a majdnem vízszintes tanuló pálya volt, a második és harmadik pont a kezdő, kék pálya, innentől már a piros pályán csúszol. Attól függ, mikor mész át a fekete pályára, hogy mennyit gyakorolsz.

Amit mondani akarok ezzel, hogy se túl szigorú, se túl engedékeny ne légy magaddal!

Ha dühös vagy, törnél, zúznál és közben pont nem érdekel, hogy elemezd ezt a hülye érzelmet, és különben is menjek a francba a sok baromságommal, nem gond. Csak ne add fel! Próbáld meg legközelebb egy enyhébb hatással bíró érzelmedet kielemezni!

Ha fáradt vagy már attól, hogy minden döntésedre figyelj, eleged van abból, hogy még egy rohadt zsebkendő vásárlásnál is azt kell elemezgetned, vajon miért a hapcit vedd meg, engedd el magad!

Ahogy az első pontban megtanultuk, nem az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy te döntöd el, mit csinálsz. Azt mondod, ma nem akarok tudatos lenni, ma csak élni akarok a világban. Hajrá!

Ha minden napodat így akarod élni, én támogatlak. Csak arra kérlek, ne ámítsd magad! Meló nélkül ritka a siker. Fogadd el, hogy ez most nem az az időszak, amikor te fejlődni fogsz! Aztán, amikor eljön, akkor adj bele anyait-apait!

Utolsó pont, melyet gyűlölök, ha rosszul értelmezzük és istenítek, ha jól így szól: Ne mást okolj a sikertelenségedért!

Szándékosan nem azt írtam, hogy magadat okold! Ha te hiszel valamilyen felsőbb hatalomban, aki hited szerint segít és hálával tartozol neki, tégy ennek megfelelően. Azért jusson eszedbe, hogy még a Bibliában is benne van, hogy segíts magadon! Ha azt hiszed, téged a felsőbb hatalmak sikertelenségre ítéltek, üdv a klubban ;)

Ennek ellenére azonban, vagy éppen ezért neked még elszántabban kell tenned a dolgod. Lehet, el vagy átkozva, lehet valami csínyt követtél el előző életedben, lehet Isten tényleg egy nagyítóval hangyákként minket pirító gyermek, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy akkor dőlhetsz hátra dolgod végeztét élvezve, ha minden tőled telhetőt megtettél. Ha életed bármely pillanatában megkérdezed magadtól, hogy tehettem-e volna még többet, és a válasz igen, akkor tedd is meg!

De ne is menjünk isteni magasságokba! Ha a főnököd egy kretén, az nem az ő hibája. Mármint az övé, csak nem hiba. Emlékszel még, elfogadunk, megértünk. A te döntésed, hogy neki dolgozol, vagy sem. Az is a te döntésed, hogy miközben neki dolgozol, mert rohadtul nincs máshol meló, hogyan reagálsz bizonyos helyzetekre. Emlékezz vissza mit tudsz már az érzelmekről! Használd ezt a tudást!

Azt hiszem a fentieket megfelelően alkalmazva mindenki lehet igazi nő, vagy éppen férfi. De talán jó lenne boncolgatni néhány olyan kérdést, ami sokakat érdekel, sőt sokaknak okoz valamilyen szintű fejtörést.

Manapság minden egyes prédikátor, szellemi vezető, vagy éppen napilapíró megfogalmazza, milyen is az igazi nő/férfi. A közösségi oldalakon hemzsegnek az olyan feliratos képek, amikben leírják, milyen is az igazi, meg azt is, hogy egy igazi nő csak egy igazi férfi mellett lehet igazi.

Ez mind marhaság, de olyan marhaság, amit a társadalom nagy része bekajált. Baj ez? Nem. Mindenki azt eszik meg, amit akar. Majd remélem, elolvassák ezt az írás, vagy hallgatnak hiteles emberekre, és talán ezek hatására óhajtják majd a változást. Az emberek elméjével addig lehet játszani, míg az emberek ezt hagyják. Erővel senkit nem lehet rávenni, hogy változtasson az életén. Ha eljön az ideje, majd változtat.

Jelenleg azonban egy olyan társadalom tagjai vagyunk, melynek zöme ilyen és ehhez hasonló dogmák szerint él. Két lehetőségünk van. Vagy ezen társadalmon kívülre helyezzük magunkat, vagy megtanulunk a szabályaik szerint játszani. A hangsúly az utolsó szón van. Ez ugyanis egy játék. A játékban szabályok vannak, amiket be kell tartani. De van egy nagyszerű lehetőségünk is a játékban, bármikor kiléphetünk.

Ha elviseled a főnököd elviselhetetlen stílusát, játszol. Ha felveszel egy kurvás ruhát a buliba, játszol. Ha macsó marhaságokat beszélsz az ismerőseid között, játszol.

Viszont, ha párt keresel, ha barátokat választasz magadnak, nem játszol. Azt adod, ami vagy. Olyan partnert keresel, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, aki olyan, amilyet te szőröstől-bőröstől elfogadsz. Aki veled fejlődik, vagy éppen veled stagnál. Aki előtt soha az életben nem kell szerepet játszanod.

Ne aggódj, idáig hallom a gondolatod. Jó duma, de ebben a világban az életben nem találok így magamnak egy csajt, vagy egy palit. Csak azt tudom mondani, döntsd el, mi, mit ér meg?

Nem tudom feltűnt-e, de mi magunk vagyunk az okai, hogy ott tartunk, ahol. Nem tudok egyetlen palit sem megkövezni azért, mert a feszes, kerek popsikat, a hetykén álló melleket szereti. Mint ahogy egyetlen csajra sem nézek csúnyán azért, mert elolvad egy izmos hát, mellkas láttán. Volt időszak, mikor a sovány nők és az izmos férfiak a szegénységük bélyegét hordták magukon. Ma pont fordítva van. A jól karbantartott test a jólétet szimbolizálja. Persze, hogy vonzódunk hozzá.

Férfias nők vs nőies férfiak. Az egész írást úgy kezdtem, hogy nem tudjuk definiálni a férfi és a nő fogalmát csak akkor, ha egy közegbe, azaz egy társadalomba helyezzük őket. Ha azonban egy másik közegbe helyezzük az embereket, a definíciónk már nem lesz pontos. Ha az alapján akarunk ma definiálni egy férfit, hogy milyennek kellett lennie 20-50-100 évvel ezelőtt, akkor pontatlanok leszünk.

A társadalom mi magunk vagyunk. A többség határozza meg a teljes egészet, ez a demokrácia nagyon zanzásított leírása. A többség azonban anyagi és egyéb érdekek miatt manipulált.

Ma a nőkre teljesen más feladatok hárulnak, mint nemzedékekkel ezelőtt. Ezeknek a szerepeknek meg kell felelniük. Várhatjuk tőlük, hogy közben legyenek nőiesek (a réges-régi fogalmaink alapján), de az elvárásunk irreális lesz. Egy nő joggal mondhatja, teremts olyan feltételeket, mint azokban az időkben voltak, amikor a definíciódat megalkottad!

Menjünk tovább! Fogyasztói társadalomban élünk, ezt gondolom már mindenki hallotta. A társadalmunk, ha nem fejlődik folyamatosan, összeomlik. A fogyasztói társadalom egy tulajdonság mentén tud fejlődni, ez a fogyasztás. Azaz rendre többet kell fogyasztanunk. Ha azonban veszel magadnak egy rádiót, jó eséllyel abban az életben nem lenne szükséged másikra. Mit kell tennünk hát? Egyrészt rontunk a minőségen, így hamar elromlik a rádió, másrészt újabb és újabb extrákkal látjuk el az újabb rádiókat. Már csak egy kis vágykeltő szükséges az újabb iránt és már haladunk is a jól kijelölt úton. Ha ez működik rádióval, miért ne működne valami mással is? Mi lenne, ha kipróbálnánk eladni valamit, ami nem is termék? Csak egy szolgáltatás. Láss csodát, ez is működik. Túl jól is.

Folyamatosan vágykeltő szerekkel bombáznak minket. A vágyunk tárgyát mindenáron meg kívánjuk szerezni. Sokan nem is érzik magukat egész embernek mindaddig, míg meg nem szereznek valami kütyüt, tárgyat, igénybe nem vesznek valamilyen szolgáltatást. Hogyan lehet hozzájutni vágyálmainkhoz? Meg kell őket venni. Pénzért. Hogyan lehet pénzt szerezni? Nos, az egyszerű ember munkával jut hozzá. Minél több dologra vágyunk, annál többet kell dolgozni. Igazából mindegy is, hogy most kukásról, vagy igazgatóról beszélünk, mert mindketten ugyanúgy vágyaik és szükségleteik rabszolgái.

Mégis, hogy a fenébe lehet elérni azt, hogy én vágyjak egy olyan dologra, amire nincs is igazán szükségem?

Hitessük el veled, hogy, ha megszerzed azt a valamit, attól a többiek fölé emelkedsz, így hatalmad lesz felettük! Miért akar mindenki igazgató, főnök, politikus lenni? Nem a több pénz miatt, nem is a hatalmas felelősség, vagy a tenni akarás motivál, hanem a hatalom. Mondd egy embernek, hogy szolgálni született, még szép, hogy hatalomra vágyik!

Tudod, mi a jobb a főnökösdinél? Celebnek lenni! Ha megnézünk egy celebet, csak azt látjuk, hogy nem is csinál semmit, mégis tele van pénzzel, emberek ezrei hódolnak neki, és folyamatosan vele foglalkozik mindenki. Húúúúú, ez aztán az édes semmittevés! Nem is akarjuk tudni, mibe kerül egy ilyen élet. Csak azt akarjuk, amit látunk. A semmiért kapni elismerést, pénzt, jólétet. A vicc, hogy ez nem is teljesen ésszerűtlen elvárás.

Ne várjuk el senkitől, hogy egy olyan világban, ami az önmegvalósításról, az önzésről szól, önzetlenül szolgáljon. Addig ne, míg meg nem változtatjuk a világot. Ahhoz meg az kell, hogy mi magunk legyünk…. na mik? Úgy van, tudatosak!

Mondjuk, eleve ne várjunk el senkitől semmit. Ha már nagyon el akarunk várni bármit is valakitől, azok legyünk mi magunk. Például nem mondjuk meg egy nőnek, hogy neki a gyerekszülés a célja. Persze, úgy általánosságban nem lehet ezzel vitatkozni, egy általánosságban vett nőnek szülnie kell, különben cefetül kihalunk. De ne mondjam már meg Julinak, vagy Katinak, hogy mit kell tennie!

Plusz, momentán ott tartunk, hogy az embereknek lövése sincs, hogyan kéne felnevelni egy gyermeket. Hát még azt sem tudják, magukkal mit kezdjenek. Képzeld el, hogy te már mestere vagy az emberré válásnak, és mint mester égsz a vágytól, hogy minden tudásodat átadd a következő generációnak! Ha így lenne, azt hiszem, minden ember gyermeket nemzene és nevelne, akkora szórakozás lenne.

Manapság a gyermeknevelés teher anyagi, lelki és fizikális szinten is. Nem is csináljuk nagyon, elzavarjuk a gyereket iskolába – még szerencse, hogy kötelező – aztán, amikor a munkában megfáradtan hazatámolygunk, bezavarjuk a szobájába, hogy ne nyaggasson, hiszen mi is megérdemeljük a pihenést.

De mit is taníthatnánk neki? Csak azt tudjuk neki mondani, hogy járjon iskolába, tanuljon jó, álljon be a sorba, szerezzen valami jó munkahelyet, hogy jobb élete legyen, mint nekünk van. Mert mi azt hisszük, attól lesz jobb élete, ha több mütyürt szerezhet magának.

Társadalmunk szinte másról sem szól, csak elvárásokról. Vegyük például a politikát! 4 évente választásra járunk. Mindenki tegye a szívére a kezét és őszintén mondja meg, volt-e már valaha olyan, hogy végigolvasta egy párt programját, elment a helyi fórumokra és tapasztalatai alapján választott pártot? Ugye, hogy nem? Pedig ez társadalmunk egyik legfontosabb kérdése. Persze tudom, ha azt kérdeznék tőlem, hogy melyiket választom, a seggbe rúgást, vagy a tökön rúgást, akkor nem érzem a szabad választás áldásait. De, vajon kinek a felelőssége, hogy olyan politikai pártok irányíthatnak ember milliárdokat, amilyenek napjainkban vannak? Ki mondta, hogy ami van, az megmásíthatatlan? Vajon te, kedves olvasó, valaha is gondolkoztál már azon, ki kit szolgál, és miért van ez így? Beveszed a maszlagot tudattalanul? Hőbörögsz, ha azt várják el, és meghunyászkodsz, ha éppen az a dolgod? Tudod mi jön most? Legyél…..! Igen, TUDATOS!

Mint írtam, soha nem tudtam megfogalmazni, milyen legyen egy igazi férfi, egy igazi nő. Azt azonban tudtam, hogy nem magamról formáznám meg. Állítottam egy képzeletbeli példaképet, amilyenné válni szeretnék. Még nem tartok ott, de elindultam az utamon.

A példaképem legfontosabb jellemzőjét már tudod. Tudatos. Tudatos minden tettére, minden gondolatára, minden érzelmére, de még tudatosságának hiánya is az ő tudatos döntése. A példaképem elfogadó, megértő, elemző. Mindig látni akarja az érme összes létező oldalát. Minden véleményt meghallgat, de csak a saját elemzését fogadja el. A példaképem kedves, segítőkész, előzékeny, alázatos. Azért képes minderre, mert hite önmagában és önnön erejében megingathatatlan.

Tisztában van erősségeivel és gyengeségeivel. Az erősségeit még jobbá fejleszti, gyengeségei határait folyamatosan tolja a végtelen irányába. Használja, fejleszti az elméjét, mert tudja, egy dolog, mennyit érsz el elmédből születésed jogán, de mindenki ugyanannyi talentummal születik, legfeljebb több, kevesebb munkájába telik használni azt.

Tisztában van szerepével a világban, a családban, ismerősei körében. Tud igent mondani, de ugyanúgy tud nemet is. Nem érdekli, hogy milyen bélyeget ragasztanak rá, ő azonban soha nem bélyegez meg senkit és semmit.

A példaképem egyszerre féri és nő. Na, nem hermafrodita. Tisztában van nemi identitásával, tisztában van nemi hovatartozásából adódó feladataival, beállítottságával.

Ezt az utolsó pontot ki kell fejtenem!

Innentől az írásom spekuláció, illetve egy vad következtetés, olvasása csak kellő óvatossággal és szülői felügyelet mellett ajánlott. A megkövezésemre később hirdetek időpontot.

A fiúknak kukijuk van a lányoknak pedig nunijuk.

Ez óhatatlanul meghatározza a gyermeknemzésben elfoglalt szerepünket. Ezen túlmenően a különbségek lassan elmosódnak. Az a vicc, hogy anno a legtöbb problémám egy ilyen írás papírra vetésében itt volt.

Azt akartam mindig írni, hogy a férfi a harcos, a vadász, belőle jön az élet egyik fele, ergo extrovertáltnak minősítettem. A nő befogadja a férfi nemzőszervét és örökítő anyagát, ezzel már meghatározza introvertált minőségét, mely az otthont, a tüzet jelenti. Anno úgy véltem, hogy a férfi számára a harc és a vadászat is egyfajta játék. Az erő, a felsőbbrendűség megmutatása pusztán a célja, míg a nő agressziója inkább a teljes felszámolásra irányul. Magyaráztam ezt azzal, hogy a nő, mint az otthon utolsó védelmi vonala már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak legyőzi ellenfelét, neki meg kell semmisítenie a támadót. Tehát míg a férfi agressziója sokkal látványosabb, mégis „puhább”, addig a nő agressziója rejtett, viszont kőkemény.

A mai napig érzek igazságot a fenti elképzelésemben, de képtelen vagyok belőle általános érvényű elméletet gyártani. Ma úgy vélem, azon túl, hogy a nemzésben jól meghatározott szerepe van az egyik, illetve a másik félnek, nincs különbség férfi és nő között.

Sokat gondolkozom azon, hogy ez a meglátásom vajon a trend hatása a tudatalattimra, vagy egy a jelenlegi viszonyokhoz való tényleges evolúciós alkalmazkodás felismerése. Az azonban tény, hogy azon túl, hogy egy férfi nem tud gyermeket szülni, vagy mondjuk szoptatni, illetve egy nő természetes módon nem képes gyermeket nemzeni, minden feladat, melyet az élet egy emberre ró megoldható férfiként és nőként is egyaránt. Ha pedig ez így van, valójában nincsenek klasszikus női sem férfi szerepek, pusztán feladatok vannak. Tudom, hogy sok anya most felhördül, de mind szellemileg, mind érzelmileg, mind testileg teljesen egészséges felnőtté tud nevelni egy egyedülálló férfi egy gyermeket. Erre úgy vélem az élet számos bizonyítékot szolgáltatott már.

Ez rossz hír az anyáknak, hiszen a klasszikus anyaszerep már csak egy társadalmi csökevény. Rondán hangzik, de anyának lenni semmivel sem kitüntetettebb, mint apának lenni. Nem érzem problémának sem a klasszikus család modell fenntartását, sem annak átalakulását. Az egyén akár családban nevelkedik, akár egy árvaház közösségében legfőképpen egyén kell legyen. Csak egy teljes, (tudom lassan unjátok, de) tudatos egyén lesz maradéktalanul alkalmas a társas kapcsolatra. Hogy ezt a szerepet hol tanulja meg másodlagos mindaddig, míg megtanulja. Persze egy jól működő családot belülről megismerni hatalmas előnyt jelent. De jól működő család napjainkban nincs olyan sok.

Ugyanakkor ez rossz hír a férfiaknak is, hiszen elveszítik vélt hatalmukat a női nem felett. Az egyenlőség így teljesen új értelmet nyer.

Persze a nők szerzett előnyei is a semmibe veszhetnek, de mindaddig, míg egy alapvetően erős férfi egy alapvetően törékeny nővel találkozik, ezek az elnyomást valamelyest kárpótolni hivatott udvariassági szabályok életben maradhatnak. Illetve kiterjesztve ezeket a szabályokat, továbbá a törődés, a gyengédség szimbólumának jellemezve, a nőket megillető udvariassági szabályok is nemtelenné és így egyetemessé válhatnak.

Megvezetve

Van egy olyan érzésem, hogy sokan meg lettek vezetve a népszavazás kapcsán. Nem azokról beszélek, akik nemmel szavaztak, mert ők már rég meg lettek vezetve. Azokról van most szó, akik el sem mentek a szavazásra és most azt hiszik győztek.

A magyar népben már a Monarchia óta gyűlik az elfojtott düh. Az újkori felszabadulásunk óta kormányok váltották egymást, egyik dilettánsabb volt, mint a másik. Olyan ez, mint amikor hetekig nem raksz rendet otthon, majd, amikor végre rászánod magad, azt sem tudod, hol kezd. Elindulsz a konyhában, mosogatsz, míg meg nem telik a csöpögtető, de még mindig sok a mosatlan, így átmész a fürdőbe, ahol a vízkő makacsul ragaszkodik a szaniterekhez. Kicsit súrolgatod, de hamar feladod azt is. Belöksz egy adag szennyes ruhát a mosógépbe, de már érzed, nem fog ez menni. Túl nagy a káosz, ezért inkább leülsz, kicsit megpihenni, elmajszolsz egy szendvicset és örülsz annak, hogy legalább van fedél a fejed felett.

Egy katyvaszos ország irányításának azért még van egy olyan előnye is, hogy meg lehet belőle gazdagodni. Először itt is a rendrakás a cél, helyre tenni a dolgokat, de aztán jön a kis lobbista hang, és azt súgja a füledbe, nem éri meg. Ne menj szembe a káosszal! Fogadd el ezt a kis pénzt, dőlj hátra és engedd, hogy a dolgok menjenek arra, amerre menniük kell. Négy éved van, hiába próbálsz bármit tenni, ezek már úgyis megszokták azt, ami van. Tömj inkább egy kis pénzt a zsebedbe, mert 4 év múlva szükséged lesz rá! Így aztán voltak, akik csak hátradőltek, és hagyták, hogy azok irányítsanak, akik eddig sem akartak mást, mint meggazdagodni a káoszból.

De egyszer csak jött valaki, akinek a szeme másként csillogott. Ő nem elégedett meg azzal, hogy kicsit megkenjék, ő az egészet akarta. A tehetsége és a támogatottsága meg is volt hozzá. A lakosság közel fele hirtelen egy irányba mozdult. Hatalomra segítették őt, abban bízva, hogy ez a karakán kisgyerek majd végre rendet teremt. Talán meg is próbálta, talán ő maga is felismerte, hogy reménytelen, de arra is rájött, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy dobozba gyűrt pár millió forint.

A magyar emberek azt hiszik, hogy jön majd egy jó vezető, és mindent egy csapásra megold. Jön a takarító, és nekem semmit nem kell tennem, mert a rumli majd hirtelen eltűnik. Ki kell ábrándítanom mindenkit. Együtt csináltuk ezt a rumlit, együtt kell felszámolnunk. „Buli után a takarítás”. Már most túlnőtt rajtunk, minél tovább várunk, annál reménytelenebb lesz a helyzet.

De most jön a probléma. Senki nem fogja a másik mocskát elpucolni. Az öregek már dolgoztak eleget, tőlük ne várják, hogy ők még többet adnak. Azok a kevesek, akik dolgoznak és adóznak, már így is szinte mindenüket odaadták, tőlük nem lehet többet elszedni. A gazdagok, akik a privatizációs vályú közelébe tudtak anno férkőzni, úgy gondolkodnak, meg volt mindenkinek az esélye, hogy összeszedje magát, ő bizony nem ad senkinek. Hiába lenne egy karizmatikus, dolgát értő vezető, mi magyarok nem fogunk megmozdulni. Csak ülünk a fotelunkban, ahogy most én, és toljuk a süket dumát. Ha pedig ez így van, miért is akarnánk változásokat remélni.

Most is azt hisszük, hogy legyőztük Viktort, pusztán azzal, hogy nem mentünk el szavazni egy olyan lényeges kérdésben, hogy mi a fenét is kezdjünk ezzel az új népvándorlással?

Mert igenis egy fontos kérdést kéne boncolgatni. Nem azért, mert jönnek a terroristák, nem is azért, mert kellően empatikusaknak kell lennünk az elesettek befogadásához, hanem azért, mert az oly nagyra tartott keresztény fehér ember elég lendületesen gurul lefelé a lejtőn.

Civilizáció, technikai fejlődés, divat, felsőbbrendűségi érzés, ezek okozzák a fehérek vesztét. Nem mondom, hogy ez baj, de, hogy így van, azzal nehéz vitatkozni. A nők egyenjogúak akarnak lenni, karriert akarnak, nem pedig a gyerekekkel és a háztartással vesződni. Nem is nagyon tehetnek mást, hiszen a férfiak zöme képtelen eltartani a családot csak a saját fizetéséből. Felborulnak a nemi szerepek. A karrier a fontos, a gyermeknemzés ráér később, és nem nagyon kell 1 max 2 gyereknél több. Hiszen, ha már elértük a jólétet, azt nem fogjuk egy rakás pulyára áldozni.

Kell minden kütyü. új autó, új tévé, okostelefon, sok-sok játék. Ugyanis soha nem nőttünk fel. Nekünk nem kell oroszlánokkal, vagy az időjárással küzdeni, mi nem sok gyermeket veszítünk el, sőt olyan idősekké tudunk öregedni, hogy az már jelentős problémát is jelent. Mi csak gürizünk a melóhelyen, hogy aztán a fizetésünket lakásra, benzinre, kajára és játékokra tudjuk költeni.

Mindeközben ott bizsereg bennünk az irigység, és a vágy, hogy megszerezzük még azt a hasztalan dolgot is, ami a szomszédnak van. A celebek erre még jól rá is játszanak. Rajongunk értük, tömjük a zsebükbe a pénzt, azzal, hogy elbutultan bámuljuk a mondanivaló nélküli, hülye műsoraikat, miközben tudatalattink issza a rengeteg reklámot.

Elgondolkozott már valaki azon, hogy amikor csak ül és reklámot néz, akkor is fizet? Csak akkor éppen az életével.

Azt hisszük, hittük, mi ellenállók vereséget mértünk közös ellenségünkre, a Fideszre. A Fidesz személyesíti meg ugyanis most az össze olyan politikust, akikben csalódtunk, akiket azért gyűlölünk, mert érzésünk szerint megcsaltak minket. A Fidesz volt az utolsó erő, melyről sokan azt hitték/hittük, talán elhozhatja a változást. Most, mikor kiderült, hogy Viktor már nem csak megtömni akarja a zsebét, hanem az egész világot akarja, mi fotelforradalmárok azt mondjuk, Ho-hó, nincs ez így rendjén! Emberek, nyissátok ki a szemeteket, tegyetek ellene valamit. Majd elégedetten hátradőlünk, mert mi ugye mindent megtettünk, de hát ezek a hülyék nem látják. Posztolunk is gyorsan valami okosságot a facebookra, mert az már majdnem olyan, mintha az életben tettünk volna valamit. Majd elolvassa 5-10-1000-100000 ember egyetértően bólogatnak, majd tovább lapoznak, persze munkaidőben.

Van azonban kétmillió ember ma Magyarországon, akik még mindig szentül hisznek Viktorban. Sőt, nemcsak hogy benne hisznek, hanem hitük szerint mindenki más csak tönkre akarja tenni az országot. Ők a megváltók, ők az egyetlenek, akik aktívan tesznek azért, amiben hisznek. Szavaznak, tüntetnek, a neten minden napi kommentjeikkel gyalázzák a nem Fidesz hívőket. Kőkemények, megingatathatlanok, megbízhatóan hozzák azt, amit hozniuk kell.

A migránskérdés most hozzájuk csap még egymilliót. Ez egy érdekes csoport. egyrészt a Jobbik és szimpatizánsai, akiket ez a népszavazási kérdés csapdába csalt. Persze ők nem vakon, bárgyúan sétálnak bele a csapdába, hanem hátsó szándékoktól vezérelve.  A cél az lehet, hogy növeljék társadalmi támogatottságukat meglovagolva ezt a gyűlölethullámot.

Ugyanis ez itt a lényeg. Az nem kérdés, hogy az emberekben egyre nő a feszültség és ezzel a gyűlölet, csakhogy ez a gyűlölet eddig nem volt kellően irányítva. Most van végre egy közellenség, akire mindet rá lehet zúdítani. Megvédjük az országot, a házainkat, feleségeinket, gyerekeinket. Azért jó ez most így, mert valójában nincs közvetlen veszély. Persze, hogy jönnek a migránsok, persze, hogy a Keletiben lefosnám a bokám, ha közéjük kerülnék, de ugyanígy járnék el mondjuk a nyóckerben, vagy Borsod számos falujában is. Most úgy lehetünk férfiak, hazafiak, hogy nem kell érte semmit tenni. Csak gyűlölünk és tépjük a szánkat. Zseniális.

Mindemellett azért igyekszünk félelmet is kelteni. Ennek számos jótékony hatása is lesz. Az az ember, aki fél, nem tud másra gondolni. A legelső a biztonság, amíg ez nincs meg, minden mást félre lehet tenni. Minél nagyobb a félelem, annál jobb. Mert a végén Viktor győzni fog, legyőzi Brüsszelt és a migránsokat. Győzni fog egy olyan csatában, ami nem is létezik, csak el lett adva a létezése. Tudom, lőnek a szerb határnál, tudom, migránsok ezrei vonulnak most is, és tudom, jön a tél, a hideg, sokkal jobban elmérgesedik majd a helyzet. De megint mondom, ez nem országos szituáció. Nem lettünk körbevéve támadókkal, nem soroznak még be senkit. Ez egy kellemetlen szitu, melyet véleményem szerint alapvető szakmai tudással meg kell tudni oldani. Ez a szakmai tudás pedig megvan.

Tehát Viktor győzni fog, és két év múlva a következők közül választhatunk:

1, Az ország megmentője, a migránsválság kezelője, aki szembe ment a hatalmas ellenséges hatalommal is, hogy kicsiny hazáját megmentse.

2, Liberális hülyék, akik elcseszett programjukkal mindenkit elüldöznek maguktól. Most komolyan, hogy lehet egy olyan kérdésre igennel válaszolni, ahol azt kérdezed, akarod-e, hogy akaratod ellenére történjen valami? Akkor most akarod, vagy nem akarod, vagy nem számít, hogy mit akarsz, vagy mivaaaan? Liberálisnak lenni nem azt jelenti, hogy élvezettel mindenki alá fekszel, hogy letojhassanak a torkodon. Elfogadunk bárkit és mindenkit, persze, de nem azt akarjuk, hogy az legyen, amit ők akarnak, mert mi liberálisok vagyunk.

3, Az Öszödi dumagép. Egy ilyen öngól után le kell vonni a tanulságokat és szépen háttérbe kell vonulni. Ez egy ilyen szakma kérem.

4, A már nem is annyira szélsőjobb, akik bár még mindig azt kommunikálják, hogy ők a Fidesz ellen mennek, de láthatóan behúzta őket is a húsos fazék. Örülnének már sztem ők is, ha csak koalícióban is a Fidesszel együtt kormányozhatnának. Egész jól el is lehetne adni, hogy mi ugyan gyűlöljük őket, de így tudjuk a fantasztikus ötleteinket megvalósítani.

5, minden egyéb erővel és tudással nem rendelkező, kis pénzmorzsáért kuncsorgó akármi. Igen, az MSZP-t is ide sorolom. Ott van lóvé bőven, amennyit lehet ők összeszednek és kész. Szerintem még jobban is örülnek, ha nem jutnak hatalomra, mert így sokkal jobban lehet a zavarosban pecázgatni.

Amint látjuk, egyetlen erő van ma az országban, ami ugyan jelentős kisebbségben van, de övék a legaktívabb, legfanatizáltabb, leglojálisabb kisebbség. A keresztény demokraták, akik inkább katolikus oligarchisták, soha nem lennének erő, soha nem tudnának majszolni a húsosfazék melletti morzzákból, de arra pont jók, hogy a Fidesz fenntartsa ezt a keresztény Magyarország látszatot. Most hozzájuk csapódnak azok, akik a Jobbik egyes eszméivel szimpatizálnak. Ide csapódhat még néhány olyan szavazó, aki tényleg elhiszi, hogy migránsvész van, és, hogy Viktor a hős megmentő és megbocsájtják neki, hogy lerabolta az egész országot.

A másik oldalon lesz hat-hétmillió ember, akik utálják a Fideszt, a Jobbikot és egymást. Három-négymillió ember ezekből el sem megy szavazni, mert jó szándékkal, őszintén egyikre sem tudja leadni a voksát.

Ahogy látható, ez a sikertelen népszavazás megnyert egy újabb választást a Fidesznek. 15 milliárd forintot költöttek el úgy erre, hogy szinte senki észre sem veszi. Csak azt szajkózzák, hogy egy érvénytelen népszavazásra dobták ki a pénzt. Persze az is lehet, hogy tudják ők is honnan fúj a szél, csak nekik is olyan szinten kell tárgyalni a témát, hogy a papucsállatkák is megértsék. Hiszen a választani hajlandók nagy részével sajnos így kell beszélni.

Mi lehet a megoldás? Nagyjából nincs olyan megoldás, ami a józanész szerint kivitelezhető. A megoldás ugyanis egy olyan hibrid, amit az összes párt programjából kellene összeollózni. És ez még mindig kevés. Mert a megoldáshoz el kellene mondani az állampolgároknak, hogy most csúnya világ jön, a mostaninál is sokkal csúnyább. A megoldáshoz ki kéne rúgni a hatalomnak valamilyen szinten is dolgozó emberek közel felét. A megoldáshoz el kéne zavarni az állami cégek vezetőségét, a mutyizós rokonokat, le kéne fejezni az ügyészséget, a bíróságot, a rendőrséget, alapjaiban átírni az oktatást, jelentősen megváltoztatni a fizetések elosztását. A megoldáshoz szembe kellene menni az Unióval, de úgy rendesen, kőkeményen kellene tárgyalni a hitelezőkkel, seggbe rúgni a multik nagy részét, kivenni az egészségügyből, valamint a közművekből a bizniszt. A megoldáshoz le kellene ülni tárgyalni a cigánysággal, a melegekkel, a zsidókkal, minden kisebbséggel, ki kellene zavarni az ingyenélőket, el kellene venni a szavazati jogot mindenkitől, aki nem él életvitel szerűen Magyarországon, vagy egyszerűen nincs annyi esze, hogy józanul dönthessen bármilyen kérdésben. A megoldáshoz meg kellene fogalmazni, mit is jelent magyarnak lenni, mi a magyarság értékrendje, melytől soha, semmilyen körülmények között nem térünk el. Aztán sok duma után végre bele kellene állnunk ebbe a dologba, hogy együtt „Csináljuk meg!” ;)

• Kicsit messzebbről indulok a válaszommal. Az egyszerűség kedvéért képzeljük el, hogy ez a papírlap szimbolizálja a két dimenziót. Rajzolunk rá egy kört és egy négyzetet. Te, mint háromdimenziós lény érzékeled ezeket a formákat. Most képzeld el, hogy te egy kis pont vagy. Ha ilyen pontként beleteszlek a kétdimenziós világba a kört és a négyzetet ugyanolyan szakaszoknak látod csak. Csakúgy, mint ahogy ezt a papírlapot, ha az élére fordítod. Nem értheted kétdimenziós lényként, mit is jelentenek a kétdimenziós tárgyak, hiszen te csak egy dimenziót vagy képes érzékelni a kétdimenziós világodban. Ha valóban egy pont lennél, aminek ugye semmilyen kiterjedése sincs és egy egydimenziós világba tennélek, ami egy egyenes, te nem lennél képes megérteni az egyenes fogalmát, hiszen te csak pontot érzékelnél belőle. Ha ezt a logikát folytatjuk és a megfigyeléseidre is támaszkodunk, háromdimenziós lényként valójában csak két dimenzióban látsz. Bár a két szem lehetővé teszi, hogy felfogd a harmadik dimenziót bizonyos szinten, valójában sosem láthatod a háromdimenziós tárgyakat. Ehhez ugyanis négydimenziós lénynek kellene lenned.

• Hmmm, a Biblia azt írja, Isten saját hasonlatosságára teremtette az embert. Mi azt gondoljuk, ahogyan látjuk magunkat olyan lehet Isten is. Te viszont, ha jól értem azt mondod, mi csak egy aspektusát látjuk mindig a valóságunknak, a teljes képet nem tudjuk értelmezni.

• Ezek ismeretében talán megérted, hogy nem mindig tudom a teljes igazságod eléd tárni a világodról. Visszakanyarodva a kérdésedre. Amit te kollektív tudatalattinak nevezel, itt van benned, körülötted, de nem érzékeled az érzékszerveiddel. Minden törvény, minden esemény, minden gondolat, azaz minden információ itt „lebeg” körülöttetek, bennetek.

A fenti gondolatokra nehéz szavakat találnom, de megpróbálom leírni a megértésemet anélkül, hogy sokat ismételném magam. Az élet, melyet korábban „definiáltam” és amelyből minden keletkezik (a massza) igazából mindenhol ott van. Talán úgy érdemes elképzelni, mint egy tál zselét, melyben csomósodások vannak. Ezeknek a csomóknak egy része anyagként felfoghatóvá válik számunkra. A massza azonban nem. A massza „tárolja” a keletkezéstől kezdve az összes információt. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni talán azt is mondhatnám, ha képesek lennénk a 4. dimenzióból látni saját magunkat, akkor képesek lennénk „látni” az információt is.

A hívők azt mondják, Isten időtlenül szemléli a világot, azaz ha rád néz, látja a múltad, a jövőd, ismeri minden hajszáladat. Itt ugyanerről van szó. Egy 4 dimenziós lény pontosan így érzékel minket. Érzékel minket valós 3D értelemben, valamint érzékeli az információt is rólunk.

• Tehát az a tudás, ami a saját elmédben van, megvan a kollektív tudatalattiban is. Sőt, ahogy mondtam, minden tudás, minden esemény az idők kezdete óta megtalálható benne.

Most hozok egy másik példát. Képzeld el, hogy van a kezedben 3 kártyalap rajta számok 1-2-3. Ha ezt a három lapot eléd teszem és általad jól láthatóan megkeverem, akkor pontosan tudni fogod, hogy milyen lapok lesznek az asztalon, milyen sorrendben.

Ha azonban a pakli mondjuk 32 lapból áll, és úgy keverem meg, hogy te nem látod, akkor ahhoz, hogy meg tudd mondani, melyik az első lap, találgatnod kell. Mivel ismered a 32 lapot, tudod, hogy valamelyik lesz a 32-ből. Az esélye, hogy eltaláld 31 az egyhez, hiszen 31-szer fogsz tévedni és egyszer találod el. Persze az is lehet, hogy akár ezerszer megismételjük ezt a kísérletet és te ezerszer eltalálod a legfelső lap értékét. Ti azt mondjátok, valószínűséget számítotok. Pedig valójában az általatok ismert információk alapján hoztok meg egy megközelítőleg, vagy még annyira sem pontos becslést. Tehát a véletlen, a szerencse olyan fogalmak, mellyel a tudatlanságotokat próbáljátok valamilyen törvényszerűség szerint tudatossággá változtatni.

• A sors tehát létezik is, meg nem is. Nem kell feltétlen egy teremtő a világ kialakulásához, természeti törvények megalkotásához, ahogy nem kell ahhoz sem, hogy előre megírja az egyes emberek életének történetét. Aki azonban képes lenne belelátni a kollektív tudatalattiba, azaz a masszába, az pontosan tudná, hogyan keletkezett a világ, és mi fog történni a jövőben, igaz?

• Röviden a válasz igen, de ahhoz, hogy ezt képes legyél feldolgozni, ki kell lépni az agy és az anyag korlátai közül. Ahogyan egy síkbeli lénynek sem lennél képes elmagyarázni, még azt sem, hogy a saját dimenziójában milyen idomok lehetnek, úgy az anyag és a 3 dimenzió börtönéből is lehetetlen megérteni mindazt a tudást, mely előletek rejtve van. Amit képesek vagytok feldolgozni az pusztán a számotokra érzékelhető és ily módon leírható világ. Felismerhettek törvényszerűségeket, de ezek ugyanolyan közelítő becslések lesznek, mint amit a kártyás példában említettem.

A jövőnk kiszámítása tehát pusztán egy számunkra megfejthetetlenül bonyolult sok ismeretlenes egyenlet, de egy 4 dimenziós lény akár képes lehet megoldva ezt az egyenletet érzékelni a jövőnket is.

Úgy éreztem kicsit egyedül kell lennem, át kell rágnom magam párszor a hallottakon. Most a kedves olvasónak is hagyok erre időt, már csak azért is, mert ami ezután jött, hasonlóan megterhelő volt számomra is.

Folyt. köv.

Félő, hogy a következő írás hosszú lesz, így sokan bele sem fognak az olvasásába. Már önmagában az író személye – azaz én – is feltételezhetővé teszi, hogy sokan átlapoznak. De a remény hal meg utoljára.

Két cikk, első ránézésre az égvilágon semmi összefüggés nem látható köztük. Pedig van, bár valóban kissé erőltetett.

Az első esetben egy gyermekét egyedül nevelő apukáról olvashatunk, aki nehéz körülmények között vívja meg csatáját az élettel. Oly nehéz helyzetben van, hogy a kisfiú szülinapjára egy tortát, vagy egy apró ajándékot sem tud venni. Nem kér segítséget, vagy adományt, pusztán egyetlen képeslapot minden olvasótól.

A felhívás első körben egy behatárolt viszonylag szűk közösségnek szólt. Aztán egy anyuka érzelmi felindulásában tovább gondolta a dolgot, és megosztotta a felhívást egy másik csoportban. Ezzel az események fénysebességre kapcsoltak. A kép hozzám is eljutott és hihetetlen erős késztetést éreztem, hogy én is tegyek valamit. Nem elégedtem meg egy képeslap, vagy valami apró ajándék küldésével. Szerencsémre egy olyan közösség tagja vagyok, ahol az elesett emberek felkarolása alapértelmezett tulajdonság. A lényeg, kellemes méretű összeget sikerült összegyűjteni kevesebb, mint 13 óra alatt. Természetesen szerettem volna személyesen is megismerni az apukát. Pár órás nyomozás után megszereztem minden elérhetőségét, de igazából csak a már eleve birtokomban lévő címével tudtam bármit is kezdeni.

Furcsa volt, hogy a több mint ezer ismerőse közül nem találtam senkit, aki személyesen is ismerné. Pedig ezernél is többen formáltak véleményt az apukáról, joggal hihettem, hogy találok valakit, akinek első kézből kapott információi lehetnek.

A felszínesen összecsipegetett információból kialakult egy képem, de igyekeztem megőrizni tárgyilagosságomat. Mindennél jobban szerettem volna saját szememmel is meggyőződni arról, vajon a támogatóknak, vagy éppen a rosszallóknak van igazuk.

Ahogy az lenni szokott, mindenkinek igaza van és senkinek sincs. Az apuka valóban egyedül neveli a gyermekét, bár nagymama is ott tartózkodik, tehát nem teljesen egyedül. Tényleg egyszerű körülmény között élnek, de ha nagyon kategorizálni szeretném, az alsó középosztály szintjére tenném őket. Egy-két „apró” tárgy persze kilógott a képből (gondolok itt az újszerű iphone-ra, mely állítólag nem működik, bár a kisfiú azzal csinált rólunk fényképet, a szobákban található színes tévékre, tv játékra, stb), de nem tudhatom, hogy ezek a tárgyak nem-e adományok voltak szintén. A verseiben önmagát őszintének bemutató apuka sajnos sokat lódított. Az iphone-t egy „eldobható telefonnak” aposztrofálta, a születésnapi motoros felvonulásról azt állította, hogy lemondta, állítása szerint internetük sincs, mégis rendszeresen postol neten, és az eredeti kiírásban leírt „ egy tortára sem futja” szöveg is eléggé hihetetlennek tűnt a látottak alapján. A kisfiú a tőlünk kapott 2 szatyornyi szerény ajándékokkal nem sokat foglalkozott. Persze ez lehet azért is, mert akkor már embermagasságban álltak a szobájában a kibontatlan legók és más játékok. Nincs gyermekem, de azért láttam már egy párat és bármilyen hihetetlen én is az voltam. Még sosem láttam, hogy egy kisfiú egy szatyornyi kisautó láttán semmilyen érdeklődést nem mutat. Olyat sem sokszor, hogy a kapott ajándékot megtekintés nélkül átadja apukájának, vagy az ajándékba kapott könyvekről tárgyilagosan kijelenti, majd jó lesz holnapra.

Félreértés ne essék, nem az a cél hajtott, hogy mindenben a rosszat lássam. Külön-külön minden egyes apró jel magyarázható lenne jó- és rosszindulatúan egyaránt. És inkább ez az észrevétel nem tetszett nekem. Summa summarum az apukával lefolytatott „őszinte” beszélgetésünk után abban maradtunk, nekik már nincs szükségük semmire, én pedig inkább megkértem jószívű ismerőseimet, keressenek olyan helyet a pénznek, ahol arra nagyobb szükség van.

A sztorit pusztán saját észrevételeim alapján a következőképp értékelem:

Adva van egy apuka, aki sajnálatos körülmények miatt magára maradt nem teljesen egészséges gyermekével. A munkát nem veti meg, de nagyon nem is rohan utána, de hát ki tenne másképp. Esze van, és megadatott neki az a tehetség is, hogy tud hatni az emberekre. E két tulajdonsága pedig egy nyugodt megélhetést biztosíthat neki, ha talál egy olyan csoportot, melyben jellemzően középosztálybeli nagyszívű anyukák vannak.

Hozzá kell tennem azt is, hogy az égvilágon semmi kivetni valót nem látok a dologban. Igenis jót tesz az embereknek, ha segíthetnek, ha adhatnak másoknak. Egy képeslap, kicsiny ajándék, esetleg néhány ezer forint senkit nem dönt anyagi romlásba. A lényeg inkább a dolog tálalása. Bárki küldhetne alapítványoknak összegeket, vagy az oly sokszor áruházakban megjelenő beteg gyerekek képével kampányoló uraknak hölgyeknek is adhatna pénzt, nem beszélve a kéregető hajléktalanokról. Igen ám, csakhogy ezek a képek már megszokottak számunkra, nem mindig váltanak ki mély érzelmeket. De egy fénykép, melyen egy apuka azt kéri, csak egy képeslapot küldjünk szegény kisfiának, olyan érzelmi lökettel rendelkezik, amire már mindenki örömmel reagál. Mindenki tegye a szívére a kezét, nagyszerű érzés volt kiválasztani azt a képeslapot, kis ajándékot, és elküldeni, vagy személyesen elvinni.

Na, pont ez a lényeg. Adni öröm, és nem szeretném bántani azt, aki meg ezt a tulajdonságunkat nem ki-, csak használja. Ha az az egy anyuka nem lett volna annyira lelkes, ez a sztori szépen csöndesen az idők végezetéig elcsordogált volna így.

A nyilvánosságra hozatala viszont megadta nekünk a lehetőséget, hogy kicsit elfilozofálgassunk a dolgon. Talán ösztönözhet is minket arra, hogy keressünk magunknak Gáborokat, Patrikokat, akiknek könnyebbé tehetjük az életét havi pár ezer forinttal. Ezért az apró összegért nagy-nagy örömben, boldogságban lehet részünk. Érezhetjük, hogy gondoskodhatunk embertársunkkor, érezhetjük, hogy jobbá tesszük kicsit a világot.

És most a másik történet.

Adva van egy ország, annak egy kormánya, no meg egy miniszterelnöke. Náluk a játék kicsit nagyobban folyik, mint a korábbi történetben, de nagyon sok a hasonlóság.

A legújabb beszédtéma, és konfliktusforrás a migráns ügy. Népvándorlásnak vagyunk tanúi, ehhez szerintem nem sok kétség fér. Aki pár száz, vagy ezer menekültről beszél, félek, nem látja a nagyobb képet. Lehetne erről a kérdésről órákig diskurálni, sőt kellene is, a teljesség igénye nélkül hadd tegyek néhány észrevételt, mely talán könnyebbé teszi a továbbiak megértését.

Az európai ember egy viszonylag jól körülírható modell szerint él. (csakúgy, mint más területek emberei) Jellemzően egy, két gyermeket vállalnak, zömében középkorban, vagy még idősebb korban. Hiszen fontos a karrier, az egyéniség kiteljesedése, a megfelelő körülmények megteremtése. Bár gazdaságilag kezdetben ez egy tetszetős minta volt, szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy egyrészt a populáció így csökken, ami rossz hatással van a keresletre, másrészt az öregkori ellátás is veszélybe kerül.

Hadd bontsam ki ezt a két témát! Ha két ember egyetlen utódot hoz világra, akkor egyre kevesebben leszünk. Egy olyan gazdaságban, amelynek alapeleme a fejlődés, a növekedés, nagyon fontos, hogy kellő kereslet is legyen. Ha megnézzük, az utóbbi 20 évben a termelés megsokszorozódott, sőt hatalmasra nőtt a szolgáltatói ipar is. Ha egyre kevesebb a fogyasztó, csak úgy tudjuk a kereslet szintjén növelni, vagy legalább is fenntartani, ha a termékeink élettartamát csökkentjük, vagy a médiát használva igényt támasztunk a még újabb, még jobb termékek irányába. Ez az út is járható egy ideig, de félő, hogy egyrészt a technikai fejlődés nem lesz képes sokáig ezzel lépést tartani, másrészt a fogyasztói bizalommal is játszunk, ami hatalmas veszélyeket hordozhat magában.

Az ázsiai, afrikai modell – persze itt is vannak kivételek - merőben eltérő. Sok gyermeket vállalnak, kevesebb figyelmet fordítanak az önmegvalósításra. Tehát van egy rendszerünk, amiben felborul a sűrűség homogenitása. Általános iskolai fizikából tudjuk jól, hogy ilyenkor a zárt rendszer igyekszik kiegyenlíteni a halmaz sűrűségét. A mi példánkon folytatva emberek fognak vándorolni. A nyugati civilizáció rájött, hogy így megoldható a problémájuk. Ha nem szülnek az állampolgárok, majd befogadunk menekülteket. Munkát tudunk adni, hiszen rengeteg alantas munka van, az iskolai rendszernek köszönhetően pedig a 2. 3. generáció már hasonló modell szerint fog élni, mint a helyiek. Ez egy működő modell. Több évtizedes tapasztalat van már minderről. Nem mellesleg mi magyarok is sok helyen élünk ilyen migránsként. Akkor van baj, ha a migráns magával hozza, sőt megtartja szokásait, kultúráját. Nagyszerű a sokszínűség, de nem véletlenül élnek hasonló gondolkodású, értékrendű emberek egy közösségben.

Ha megnövekszik a fiatal munkaerő az az öregkori ellátást is segíti. A nyugdíj rendszere szerintem már sokak előtt ismert. Míg fiatalon dolgozunk adónkból az állam az akkori öregeket támogatja. Amikor mi leszünk öregek, az állam majd az akkori fiatalok által befizetett adóból támogat minket. Ha azonban a mi öreg korunkra nem nagyon lesz adózó fiatal, akkor a nyugdíjunk bizony veszélybe kerül.

Persze mondhatjuk, hogy a menekültek sok pénzbe kerülnek, de a nyugati ember úgy vélekedik, ez befektetés, ami hosszútávon megtérül.

A magyar mentalitás ebben a történetben kakukktojás. Mi soha nem tartoztunk igazán a nyugati sem a keleti emberek közé. Azonban történelmi helyzettől függően mindig valamilyen hatással voltak ránk ezek a modellek. Napjainkban a nyugati modellt követjük. A politikai „elit” már itthon is rájött rég a modell veszélyeire, ezért is támogatjuk a nagycsaládosokat.

Még egy adalék a magyarokhoz. Mi világ életünkben nacionalisták voltunk. Ezzel nincs semmi baj. A nacionalista nem náci, pusztán kijelenti, hogy ő hova tartozik, milyen értékek szerint kíván élni. A náci ezen túl még azt is kijelenti, hogy az általa elképzelt értékred az egyedül elfogadható.

Magyarnak lenni, magyar értékeket meghatározni fontos lenne, de még csak próbálkozunk. Személy szerint örömmel nézem ezeket a kísérleteket, mert ebből biztosan ki fog sülni valami jó, ha manapság még rossznak is bélyegezzük a dolgot. Talán idővel a liberálisok kicsit nacionalistábbak, a nacionalisták kicsit liberálisabbak lesznek. Kis kitérő, de példának mindenképp jó lesz, a melegek ügye.

A katolikus keresztényi modellbe nem férnek bele a melegek. Ez megint tény. Ugyanis a hangsúly a katolikus szón van. Egy ország, mely zömében ezen elveken szocializálódott nehezen fogja megérteni a melegek viselkedését. Ha a magyarságot összekötöm a katolikus kereszténységgel, már lehetetlen is lesz egy magyarnak melegek társaságában élni. Ha kiveszem a katolikus szót, már teljesen más a helyzet. Ha a magyarság keresztényi csoportosulás is egyben, akkor minden embert szeret, tisztel, elfogad. Egyből más a leányzó fekvése.

Persze a liberális oldalnak is van hova finomodnia. Hiszen elfogadunk minden olyan formát, ami a szokványostól, a normától eltérő, kivéve azokat, akik nem fogadják el a normától eltérőt. Ez félig liberális elképzelés. Az elfogadás megértés nélkül kérész életű és mesterkélt. Ha azonban megértem, hogy egy homofób környezetben nevelkedett embernek nehéz elfogadni a számára deviánsnak bélyegzett melegeket, akkor nem támadni fogom őket, hanem segítek nekik megérteni a lényeget.

Manapság még a két fél egymásnak ugrik, a melegeket pedig annyi atrocitás érte, hogy már dacból is az utcára vonulnak. De hiszem, hogy lesz idő, mikor rájönnek, igazából mind ugyanazt akarják. Boldogan élni. Csak a boldogság definíciója még különbözik bennük.

Ennyit a hatalmas vargabetűről, vissza az eredeti témához.

Tehát migránsok jönnek, EU pedig szeretne egy kvótát a betelepítésükről. Az átlagember körülbelül ennyit tud. Ha keresőbe beírjuk „betelepítési kvóta” nem nagyon találunk olyan cikket, ami arról szólna, mi is ez a kvóta egyáltalán. A petícióban az áll, Brüsszel migránsok tízezreit akarja országunkba telepíteni. Tízezer ember rengeteg, gondolja az ember. Bár egy focimeccsen (nem Magyarországon) is vannak ennyien. Az egyszerű választó csadoros emberek hullámait vizionálja, akik ellepik majd országunkat. Beengedjük a terrort hazánkba, nem, ezt nem lehet. De kicsit gondolkodva már teljesen más a kép.

Nem az a kérdés, ugyanis, hogy beengedjünk-e menekülteket. Észre sem vettük és jóval több mint tízezer kínai jött be az országba. Persze ők jók, mert lett sok kínai piac. Az is igaz, hogy ez lehetetlenné tette Magyarországon varrodák százainak megélhetését, nem beszélve az ezekre épülő egyéb iparokat. A műanyag krómozott olcsó gagyi szaniterek újabb vállalkozók százainak üzleti halálát okozták. Nem kapott sajtót, nem ágálunk ellene.

Nem az a lényegi kérdés, hogy jöhetnek-e migránsok. Mi lesz, ha úgy szavazunk, hogy nem? Odaállunk az EU elé, és azt mondjuk, az egész EU-nak megszabhatjátok, de nekünk nem? Vagy kilépünk? Miről szól valójában ez a népszavazás?

Nos a második cikk nagyszerűen leírja miről is szól.

Hol az összefüggés a két történet között?

Adott két okos ember még, ha más-más szinteken is. Van két, a kitalálásukkor zseniálisnak ható ötlet. Majd hirtelen mindkét ötlet atombombává változik, és nem tudni milyen irányba fog robbanni.

Ha Gábor ötletét szétcincáljuk, ha csak a rosszat keressük benne –és lássuk be találunk benne bőven – akkor megkövezhetnénk, kirekeszthetnénk ezt az embert. De ő csak talált egy egyszerű utat a megélhetéshez, amivel igazából nem bánt embereket, sőt igazából ösztönzi őket, miközben nekik adja azt a leírhatatlan jó érzést, melyet az adás öröme okoz.

Ha Viktor ötletét szétszedjük, kiderül, hogy jóval több simli van benne, jóval több ártalmas tényező. Arra számít, hogy a magyarok gyűlölködni fognak, szembeállnak Brüsszellel, a migránsokkal, egymással, bezárkóznak kis országukba, amit majd ő belátása szerint irányít.

De, ahogy mondtam, ez a bomba robbanhat másképp is. A Fideszt jelenleg az aktív magyar szavazók (tehát azok, akik szavazhatnak, függetlenül attól, hogy hol élnek) talán 40-45%-a támogatja. Azaz csak az aktív szavazók több mint a fele nem. Lehet, hogy kifacsart a leírás és jobb lenne azt írni, hogy mást támogat, de, ha az ember olvas a sorok között, akkor azt látja, hogy egy elenyésző réteget kivéve (akik vagy Viktor, vagy Ferenc, vagy Gábor hívők) az emberek többsége Fidesz párti, vagy Fidesz elleni.

Persze mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha lenne egy olyan politikai erő, aki valóban az ország érdekeit tartja szem előtt és kellő tehetsége is van érvényesíteni azokat, de sajnos jelenleg nincs ilyen.

Viszont arra képesek vagyunk és most lehetőségünk is van, hogy megmutassuk az „elitnek” nem vagyunk birkák.

Ilyen egyszerű dolgunk még talán soha nem volt, csak nem kell elmenni szavazni.

Remélem mindenki előtt világossá vált, a szavazásnak nincs értelme. Soha nem is volt kérdés, hogy Magyarországnak bőven van elég baja, nem képes egyetlen menekültet sem befogadni, amíg a saját állampolgárairól nem képes megfelelően gondoskodni. Ehhez nem kell egyetemi diploma. Az EU támogatásából élünk. Hogyan is várhatná el egy épeszű ember, hogy ebből még mi segítsünk másokat?

Akár úgy gondolja a választók többsége, hogy engedjünk, akár úgy, hogy nem, ha az EU azt mondja kötelező, akkor az kötelező. Tehát a jó kérdés az lenne, ha kötelezővé teszik számunkra a kvótát, maradjunk-e az EU-ban?

Viszont ez esetben a lényegi kérdés megint az, hogy bevállaljuk-e pár tízezer ember extra gondozását, vagy mondjunk le az euro milliárdokról inkább?

Ha elmegyünk szavazni, elmondhatjuk a véleményünket egy olyan ügyben, melyben a véleményünk nem igazán számít. Ha nem megyünk el szavazni, azzal olyan ügyben formálhatunk véleményt, ami valóban számít.

Ha ez a népszavazás alacsony részvétellel záródik, az emberek nem azt fogják ezzel mondani, hogy nem érdekel a kérdés, hanem azt, hogy arra a kérdésre szavaztak a távolmaradásukkal, amit ez a népszavazás valójában magában rejt.

Ha pedig a szavazók jelentős többsége nemmel szavaz (azzal, hogy el sem megy) arra a kérdésre, hogy elviseljük-e továbbra is az ilyen ügyeskedő, manipulatív trükkjeit a kormánynak, akkor az egy olyan alap lesz, amire talán lehet ismét építeni.

Én imádok magyarnak lenni, büszke vagyok az őseimre, élvezek mindent, ami a magyarságommal jár.

Hangoztatom, hogy ne hallgassunk azokra, akik azt mondják, merjünk kicsik lenni. Igenis merjünk nagyok lenni. De ne higgyük el, hogy egy ilyen szavazással Brüsszel azt fogja hallani, amit a szavazók akarnak mondani!

Magyarnak lenni az én olvasatomban nem abból áll, hogy dacosan odaállunk mindenki elé anyázva, szidalmakat fröcsögve.

Magyarnak lenni annyi jelent, hogy megmutatjuk a világnak, hogyan lehet élni. Felőlünk azt csinálnak, amit csak akarnak, hiszen mi közösségként elfogadunk mindenkit, aki másképp akar élni, mindaddig, míg a mi életünkbe bele nem akar folyni. Ez szerintem a tolerancia. Csinálj, amit akarsz, én is azt csinálok, amit akarok, amíg nem a másik rovására megy a dolog. Ez az, amiben Gábor esete fényévnyi távolságban van Viktorétól. Finoman manipulál, mégis valahogy jobbnak érzed magad tőle. Viktor durván manipulál és minden eset után, amikor kardoskodva, acsarkodva hited szerint mögé és a jó ügy mögé állsz, kicsit kevesebbnek érzed magad legbelül.

A cikkek kimaradtak:

http://www.blikk.hu/aktualis/belfold/nincs-penze-a-cegledi-edesapanak-megis-hihetetlen-meglepetest-keszitett-elo-a/gsf4lwr

http://hvg.hu/itthon/20160706_kvotanepszavazas_bojkott_menekultugy_migransok

Nem tudom manapság hogy van, de amikor iskolában jártam az évzáró mindig a Himnusszal kezdődött és a Szózattal ért véget.

Az eb-n a magyar válogatott minden mérkőzésén együtt énekeltük el a Magyar Himnuszt. De nem úgy énekeltük himnuszunkat, mint anno az évzárón. Minden szavát, minden sorát fohászként adtuk elő.

A magyar válogatott nagyszerűen szerepelt az eb-n. Harcos eseménydús torna volt ez. Az osztrákok ellen nagyon szervezetten játszva mondhatni könnyedén győztünk 2:0-ra. Izland ellen egy véleményes tizenegyes után kellett a csapatnak megmenteni egy pontot. Ezen a meccsen a fiúk megmutatták milyen küzdeni akarás van bennük. A Portugálok ellen igazi örömfocit és az eb selejtezők legjobb meccsét játszhattuk.

Aztán jöttek a belgák, és nekünk semmi nem jött össze. Hamar gólt kaptunk, a belgák szinte lemostak minket a pályáról. De a magyar csapat kapott egy utolsó lehetőséget, hogy megmutathassa, milyen fából is faragták őket. Kikaptunk 4:0-ra, de úgy érzem győztünk. Soha senki nem gondolta, hogy a mostani magyar foci a semmiből majd eb-t nyer. Csodálatos siker volt eljutni idáig is. Persze az evéssel jön meg az étvágy. De ennek itt kellett véget érnie. A fiúk hősiesen küzdöttek még akkor is, amikor becsúszott a negyedik. Nagy csapatok véreznek el ilyenkor, adják fel a meccset. Mi nem. A mi fiaink megmutatták, hogy küzdenek a sípszóig.

Sokan fanyalognak, sokan most megmondtamoznak, sokan mondják eddig is szerencsénk volt csak. Igen hatalmas szerencsénk volt. Hogy ez a magyarok istenének, a sorsnak, a több millió szurkoló pozitív energiájának, vagy pusztán a véletlennek köszönhető, mindenki döntse el spirituális beállítottságától függően.

Sokan azt mondják, na most aztán egy diktátor bohócai leszünk. Sokan úgy vélik, nem a focival kéne foglalkozni, hanem az egészségüggyel, az oktatással.

Sokan úgy vélik, más sportokra kéne figyelmünket szentelnünk, hiszen úszóink, kajak/kenusaink, íjászaink és hála égnek, ki tudja még mennyien „érdemlik” figyelmünket.

Én azt mondom, mindenkinek igaza van. De! Mert ugye mindig van egy de.

Ez a két hét nem a fociról szólt. Az elmúlt két hétben kiderült, hogy egy hógolyó elindíthat egy lavinát, vagy ha jobban tetszik, egy fecske is csinálhat nyarat.

Isten áldását kérjük minden alkalommal, amikor elénekeljük a himnuszt. Egy lehetőségre várunk, a márciusi ifjakról álmodunk. Valamiről, ami kibillent minket a fotelekből, amitől a „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez”. Eljött a pillanat.

Egy edző megfertőzött 23 focistát. Ez a 23 focista megfertőzött 10-20 ezer rajongót, akik ott voltak a csapat mellett minden egyes mérkőzésen. A tv-nek köszönhetően ők együtt újabb százezreket, milliókat fertőztek meg.

A nagy kérdés pusztán az, mi megtesszük-e azt, amit elvártunk ezektől a fiúktól? Mi azt vártuk, adjanak bele mindent, küzdjenek, harcoljanak az országukért egy csapatként. Vajon mi, szurkolók csak ülünk és másoktól várjuk ezt el, vagy igazi férfiak, nők vagyunk és mi magunk is mindent beleadunk. Vajon ma úgy mentünk el dolgozni, hogy az országért teszünk mindent és mindenkit, aki a mi népünkért tesz csapattársként tisztelünk? Vajon ma reggel a metrón átadjuk-e a helyünket, vajon kiengedjük, vagy éppen beengedjük-e magunk elé autóstársunkat? Vajon a munkahelyünkön mi magunk is 100%-os teljesítményt nyújtunk? Vajon ma felkarolunk egy elesettet? Vajon ma rámosolygunk egy idegenre, csak azért, hogy jobb napja legyen? Vajon, ha egymásra nézünk, ott csillog még a szemünkben, hogy „Hajrá Magyarok!”?

Üljünk rá erre a hullámra! Vegyünk példát a magyar válogatottról, sőt vegyünk példát az összes magyar sportolóról, szakácsról, kőművesről, mindenkiről, aki elismertté teszi a nevünket!

Minden évzáró a himnusszal kezdődik. A himnusz egy fohász. Az évzárók pedig a szózattal végződnek, ami egy út. Olvassuk el újra olyan nyílt, tiszta szívvel, ahogy a meccsek előtt a himnuszt énekeltük:

Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.

Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Péter egy igazi, felhő nélküli, verőfényes nyári napon szürke melegítő nadrágjában és meggypiros mezében lépkedett meglehetősen sietősen. Az izgatottság és az aggodalom különös keveréke uralkodott rajta. Szinte érezte, ahogy a világ beszűkül körülötte. Csak cipőinek váltakozva előretörő orrait nézte. Hirtelen, mintha egy zsinórral húznák oda tekintetét, az utcanévtáblára pillantott. „Sas utca” hirdette a tábla. Péter elmosolyodott, kicsit megkönnyebbült és felszabadultan szedte tovább lépteit.

A Szabadság téren már fergeteges volt a hangulat. A sörpadok és a környező asztalok melletti székek már szinte mind foglaltak voltak. Önfeledten éneklő, vagy éppen hevesen magyarázó szurkolók hada töltötte meg a teret. Péter beállt a sörre szomjazók hosszú sorába, majd a párától opálos poharával lehuppant egy kényelmesnek ígérkező helyre. Egy kis ideig a fehér habot bámulta, majd lassan, reklámba illő módon belekortyolt a hűsítő nedűbe.

Amint lecsúszott az első néhány korty, a kivetítőn megpillantotta a nap hőseit. A feszültség, az izgalom szinte tapintható volt. Férfiak, nők, idősek, fiatalok, gyermekek együtt figyelték a hatalmas kivetítőt. Felcsendült a Magyar Himnusz és Péter hátán a 30 fok ellenére is végigfutott a hideg. Több ezer, sőt több tízezer ember énekelte együtt a himnuszt. Néhányan hamisan, néhányan üvöltve, mások kissé félénken, motyogva. Egy tehetségkutató zsűri vélhetően 1 másodperc alatt véget vetett volna az előadásnak, de ez az ének nem a fülbe hatolt, hanem egyenesen a szívbe.

Isten! Áld meg a magyart! Nyújts feléje védő kart! Balsors, akit régen tép! Hozz reá víg esztendőt! Megbűnhődte már e nép!

Amikor pár nappal ezelőtt jó néhány most jelenlévő fiatal az évzárón ugyanezeket a sorokat énekelték, talán fel sem fogták a jelentésüket. Most azonban szívből imádkozva ejtették ki a himnusz minden egyes szavát. Egy nemzet fohászkodott a sikerért, a győzelemért. Otthon a tévék előtt, mindegyik szabadtéri kivetítőnél, vagy éppen kocsmák teraszán, és nem utolsó sorban ott a helyszínen magyarok milliói együtt összefogva adták oda szívüket egy közös cél érdekében.

A csapatok felálltak, a bíró sípjába fújt, és elkezdődött a mérkőzés. Ha ebben a pillanatban a magyar drukkereknek azt mondták volna, hogy kiskanállal hordják el a Gellérthegyet a győzelemért, nem lett volna egyetlen hezitáló sem.

Péter kicsit eljátszott ezzel a gondolattal. Lássuk csak, 40 évnyi kudarc. A magyar foci a béka segge alá került. Hazai meccsre párszáz drukker látogat csak el. Mondhatjuk, hogy nem sok embert mozgat meg igazán a foci mindennapjaink során. Aztán jön egy áttörés, két meccs a norvégok ellen, és a jó mélyre elásott remény hirtelen a felszínre robban. Majd egy 2:0-s győzelem az első eb meccsen a titkos favorit sógorék ellen.  Most pedig szinte egyenrangú ellenfelei vagyunk a Portugáloknak. Ugyanazokkal a játékosokkal, akik korábban csak bukdácsoltak a pályán.

Mi történt? Jött egy Dárdai, majd egy Stork és hitet adott a játékosoknak. A 11 játékos, akik eddig ötlettelenül, hit nélkül bóklásztak a pályán most egy csapattá forrtak össze. Működhetne ez 9 millió „játékossal” is?

Szöglet, kifejelik, Gera, Geraaa, GERAAAAAAA! Micsoda gól! Az emberek őrjöngenek boldogságukban. Egymást ölelik, csókolják, zúg a taps, süvít a ria-ria-hungária, a hajrá magyarok. Söröspoharak repülnek az ég felé és egy kigyúrt, izompólós pacák éppen eljátssza, hogy a szemébe ment sörtől könnyezik. Szurkolók néznek egymásra, látszik az arcukon, hogy nem értik, fel sem fogták, mi történt az imént. Vezetünk Portugália ellen.

Péter a boldogságtól kábultan nyúl söréért és most igazán jóízűen kortyol belőle. Egy középkorú hölgyön akad meg a szeme. A hölgy szemében félelem látszik. Talán nem is jó szó a félelem, inkább féltés ez. Hiszen hallani lehet a gondolatait. Jaj, csak nehogy felbosszantsuk most őket, és rúgjanak nekünk vagy hatot. Péter elmosolyodik, mintha a saját anyját látná. Annak a 11 fiúnak, akik magyar színekben izzadnak, gürcölnek, harcolnak a pályán most minden magyar asszony az anyja is egy kicsit. Az anya pedig félti a gyermekét. Félnek, hogy a gyereket csalódás éri majd. Sok anyuka inkább nem is buzdítja semmi új kipróbálására porontyát, csak a biztos úton igyekszik tartani. Menj fiam/lányom iskolába, tanulj sokat, legyél kitűnő, aztán menj egyetemre, szerezz munkát, férjet/feleséget magadnak! Élj biztonságosan!

A mi korosztályunk – gondolja Péter – még a kommunizmusban volt gyerek. Fekete-fehér tévénk volt, a mobilról, számítógépről, internetről még nem is hallottunk. Aztán úgy a húszas éveinktől a fejlődés olyan ütemű lett, amivel nem könnyű lépést tartani. És ez a fejlődés nem csak a technológiát érintette. Engem még titokban kereszteltek meg, 50$-t vihettünk magunkkal külföldre, ha egyáltalán kimehettünk. A banánért kígyózó sorokba kellett állni és csak télen juthattunk hozzá. Nem tudtuk mi az a hiperaktív, csak azt, hogy Pistike rendetlenebb a többinél. A mai gyerekek mindezt őstörténelemnek gondolják. Mi azonban ebből a kőkorszakból jövünk. És most mi mondjuk meg nekik, hogyan kellene élni egy olyan világban, amit mi magunk sem értünk?

Figyelj! Állj elé! Jaj ne! LES! Huh, jól van. Szinte hallani lehet, ahogy a kövek legördülnek. Most megcsapott mindenkit az egyenlítés szele.

• Jók ezek a Portugálok, a franc essen bele! – mondja egy férfi Péter közelében.

A felesége megsemmisítő pillantással méri végig.

• Akkor szurkolj nekik! – mondja.

A férfi, akinek a szemén látszik, hogy óránként öt liternél nagyobb a fogyasztása békítőleg megsimogatja felesége hátát.

• Jól van, na nyuszikám, nem azért mondtam. Hajrá Magyarok! Hozzak neked egy bambit?

A választ már meg sem várja, hiszen már teljes két perce üres a műanyag pohár a kezében. Kap hát az alkalmon és gyorsan újratankol. A feleség még füstölög kicsit magában, a részeges disznókról és a mértékről elmélkedik félhangosan, de a szemén látszik, hogy ez csak amolyan határkijelölő műbalhé volt.

Ma senki nem tud haragudni igazán senkire. Na jó Ronaldót mindenki utálja most, de ez is csak 90 percig tart, aztán majd egy BL meccsen meg istenítjük.

Péter is érzi, hogy az az egy sörike unatkozik a pocakban, így gyorsan szerez neki társaságot. A sorban egy szőke lány mögé áll. A lány arcán piros fehér zöld csíkok jelzik az egyértelmű dolgot, ő bizony magyar drukker. Péter azon gondolkozik, hogyan kéne megszólítani, amikor egy másodperc tört részére olyan csönd lesz, mintha nem is éppen magyar meccset közvetítenének, majd csalódott zúgás hallatszik. A Portugálok kiegyenlítettek. Péter átkozza magát, a fenének kellett sörért menni, várhatott volna a szünetig. Jó, hogy hosszabb lesz a sor, de akkor is, most ezen megy el ez a nyüves meccs? Péter lopva szétnéz szúrós, vádló tekinteteket keresve, de hamar rá is jön, hogy mekkora ökör. - Nem miattam kaptunk gólt. – gondolja, - néha még mindig hajlamos vagyok olyan dolgokért felelősnek érezni magam, amihez semmi közöm. Jó, persze, hozunk ezt-azt a családtól, amit később gondos munkával kell kigyomlálnunk magunkból.

Most már más okból néz körbe. Furcsa, hogy nincs szitok, nincs „áááá én megmondtam”-ozás. A szurkoló tömeg bíztat, támogat még mindig. Hibáztunk, kaptunk egy gólt, sebaj, gyerünk tovább. De jó lenne ezt az élet minden területén megélni.

Végre lefújták, szünet. Már csak 45 percet kéne kibírnunk. De jók vagyunk és a döntetlennel is továbbjutunk. Igaz Izland is vezet és így, ha kikapunk csak harmadikok vagyunk, de sebaj.

A szurkolók kihasználják a szünetet, hogy feltankoljanak, vagy éppen helyet csináljanak a következő adagnak. Közben megy az elemzés. Dzsudzsi jól nyomja, de ez a Szalai kevés ide. Miről beszélsz? Nem láttad, hogy osztja a Portugálokat? Dolgozik, tartja a labdát, csinálja a helyet.

A szünet gyorsan eltelik, jöhet a második félidő. Mindenki keresi a helyét, páran még épp az egészségügyi sétájukról jönnek vissza. Szabadrúgás!!! Milyen jó helyről. Na gyerünk Dzsudzsi, tekerd be. Megpattan, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Kettő egy ide! Ez hihetetlen! Csoportelsők vagyunk megint! Az öröm még nagyobb, mint az első gólnál. Most kezdődött csak a második félidő, de már lefújhatnák. Letámadunk, vissza fiúk! Ronaldo!

2:2. Ez gyors volt. – El kell ismerni, ezt szépen csinálták! – Mondja Péter mellett egy pocakos férfi.

-Sebaj, rúgunk nekik még egyet.

Péter felkapja a fejét. És nem tévedés, ezt látja az arcokon is. Az emberekben a remény hitté érett. Igen, ez a csapat képes még egy gólt rúgni, képes nyerni. Elképesztő látni ezt a változást az embereken. A meccs elején a tisztes helytállás volt az, amiben sokan reménykedtek. Persze a legtöbben hangoztatták, hogy nyerünk, de a szemükben látszott, ők is csak szeretnének hinni ebben. Most azonban az aggodalom, a féltés, a bizonytalanság, a remény eltűnt, és helyette a magabiztosság az úr. Tudjuk, hogy nyerünk!

Oh édes Istenem!  – Gondolja Péter – ha csak a tizedét át tudnánk vinni ennek az érzésnek minden egyes napunkra, már csoda történne.

Szabadrúgás, szinte ugyanonnan, na jó kicsit távolabb. Nem, ez nem lehet, de mennyire jó lenne! Dzsudzsák rúgja. Bele a sorfalba. De visszapattan, meghúzza, ellövi, megpattan, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!

3:2. Hát mi van itt? A magyarok 3 gólt rúgnak Portugáliának?

• Én megmondtam, megmondtam! – üvölti a pocakos látnok.

Péter pontosan tudja, élete egyik legnagyszerűbb élményét éli most meg. Ha lesznek unokái valaha, ezt a történetet ezerszer is elmondja majd nekik. Minden sejtje bizsereg attól a hatalmas energialökettől, ami itt az emberekből árad.

A Portugálok végül kiegyenlítettek, de a magyar csapat így is első helyen jutott tovább a csoportból.

Péter hazafelé bandukol, közben igyekszik feldolgozni az őt ért hatalmas élményt. Megnézett egy focimeccset, amin történetesen a magyarok játszottak. Ügyesek voltak a fiúk, rúgtak 3 gólt egy jó csapatnak, igaz kaptak is hármat. Mi változott? Semmi. Jobb lett ettől nekem? Nem, de akkor miért érzem ilyen jól magam? Olyan „ide nekem az oroszlánt is” érzésem van. Mintha bármire képes lennék. De miért?

Itt van egy csapat, akik évtizedekig semmire nem voltak képesek nemzetközi szinten. Most azonban azok a játékosok, akik korábban ügyetlenek voltak ügyesek lettek. Ha egyenként nézzük őket nem lettek feltétlenül jobbak. Ha azonban csapatban nézzük őket, akkor a változás leírhatatlan. És a szemeik. Te jó isten. Az a csillogás. Hallgatva a nyilatkozatokat az embernek olyan érzése van, hogy ezek a fiúk rátaláltak valamire. Mintha a csapat a családjuk lenne, a csapattársuk pedig a testvérük. Az egyén feloldódott a közösségben. Ettől nem szűnt meg egyénnek lenni, nem lett kevesebb, sőt, mintha több is lenne.

 Jó persze, jött egy jó edző, és kész. De az edző nem volt ott a pályán! Nem mondta meg, most melyik lábával merre rúgja a labdát. Felállított egy stratégiát, majd kiosztotta a szerepeket. De ez még nem volt elég neki. A szereplőkbe még hitet is táplált. Mindenki elhitte, hogy elég jó arra a szerepre, amit kiosztottak neki. És, ha minden szereplő jó a szerepére és a forgatókönyv is jó, akkor mi baj lehet?

Hogy lejátszák egymást a színpadról. Itt jött a másik zseniális – bár eléggé evidens – húzás. Csináljunk csapatot a gárdából. Nem nagy kunszt minden posztra megtalálni a legjobb játékost. A nagy kunszt megtalálni a jó játékosokat, majd összeforrasztani őket. Nincsenek mellékszereplők, csak egy főszereplő van. Egy 11 fejű 22 lábú lény.

Majd Stork mindezt megfejelte még egy motiváló videóval is. Jó persze, filmekből összeollózott duma, ami alatt fut néhány szép megoldás. Hát ez az. Nem az a fontos, hogy mit mond, hanem az, hogy ki mondja!

Itt van most egy igazán szép sportteljesítmény. De ami még fontosabb, itt van egy működő séma arra, hogyan lehet egyénekből csapatot kovácsolni. Aztán itt van pármillió örömben úszó ember, akik most pozitív energiával túltelítettek. És főleg itt van megannyi fiatalember, akik egy ilyen példán tudnak felnőni.

Vajon mi lenne, ha mától Magyarországon mindenki a magyar válogatottban játszana? Ha külföldre csak azért mennénk, hogy eltanuljunk valami újat, amit ők jobban tudnak, majd a tudást itthon kamatoztatnánk? Ha a mi válogatottunkban sem lennének mellékszereplők, és csak egy 9-10-15 millió fejű lény lenne a főszereplő? Ha a kukás és a miniszter ugyanazért a célért dolgozna a legjobb tudása szerint? De jó is lenne! – gondolta Péter.

A földi élet

Igyekeztem lecsillapodni, és értékelni tapasztalataimat. Tudtam, hogy furcsa utazásunk számtalan megértést tartogat és idő kell ahhoz, hogy mindent feldolgozzak.

Nagyjából a következők kristályosodtak ki bennem: Az élet mindenütt jelen van. Nem mérhető, nem lehet gépekkel jelezni jelenlétét, hiszen maguk a gépek is az életből vannak. Képzeljünk el egy masszát, mely betölt egy végtelen teret! (már a példában is korlátozom magam, hiszen a valóságban a tér is az életből származik.)A massza képes változtatni a sűrűségét. Egy bizonyos sűrűségben a massza egy része, bár nem válik külön az egésztől, tulajdonságokat ölt magára. Ebben a kis részben megjelenik a tudat. A tudat először önmagát fedezi fel. Vagyok, gondolja. Ebben a pillanatban az élet és a tudat összeforr. Kialakul a Vagyok. A Vagyok nem engedi többé, hogy a massza benne változzon, hiszen azzal a Vagyok megszűnne. Amint a Vagyok észrevesz más Vagyok-ot is, már én-ről beszélhetünk. Az ének már túl azon, hogy megismerik saját magukat képesek egymás megismerésére is. Az ének között a legerősebb kapcsolat az élet, hiszen mind ugyanabból a masszából erednek. Ez a kapcsolat maga a szeretet. Földi nyelven talán úgy írható le, hogy amit veled teszek, azt magammal teszem. A szeretet egy kapcsolat leírása, nem egy érzés. Azt jelenti, mi egyek vagyunk, de az egyben mind egyéniségek vagyunk.

• A földi élet anyagi természetű. – folytatta a lény – Ráadásul két nagyon fontos jellemzője is van ennek a világnak. Az egyik a végesség, a másik az örök változás.

Mit is jelent az anyagi természet? Ismét egy kép, melyet megpróbálok szavakba önteni. Az élet egy bizonyos sűrűségben létre hozza az energiát. (Nem vagyok fizikus, sőt mindig is gyenge voltam fizikából) Az energia csakúgy, mint az élet képes sűrűbbé válni, és létrehozni az anyagot. Ez az anyag még szinte nem is érzékelhető, manapság kezdik felfedezni a tudósok meglétét. Az anyag „részecskéi” egy meghatározott elv alapján összerendeződhetnek. Kialakulnak az atomi részecskék, atomok, molekulák. Kialakul a kézzel fogható anyag, a tárgyak, a sejtek, melyek szintén szerveződni képesek, míg végül szervezetet alkothatnak, mely lehet egy fa, egy hörcsög, vagy éppen egy ember.

• Az emberi élet véges. Megfigyeléseitek alapján a születéstől a halálig tart. Nem csak az ember, hanem minden élőlény a földön születik és hal. A rendszer önfenntartó, az új egyedeket a már meglévők teremtik. Az egész egy körforgás, az energia anyaggá válik, az anyag élővé, majd ismét anyaggá, végül energiává, amiből újra anyag lehet. Véges folyamatok végtelen sorozata. Ez egy fantasztikus ellentét, melyet ti emberek tudattalanul is minden nap megéltek. Minden tudattal rendelkező élőlény az anyagi tulajdonságával azonosítja magát. A bennetek megbúvó én azonban tudja, hogy az élet örökre összeforr vele.

De akkor örök életűek vagytok, vagy halandók?

• Azt akarod mondani, hogy létezik egy mennyország, ahová a lelkünk költözik testünk halála után?
• Ha valaki az anyagban él anyagban is gondolkozik. Mennyországról beszélsz, ami egy hely a lelkeiteknek, ahol majd csodás életetek lesz együtt a teremtőtökkel, miután meghaltok. Egyszer egy árvaházban élő kislánnyal találkoztam. Az ő álma az volt, hogy találkozhasson a szüleivel. Úgy hitte, ha rátalál az anyukájára, minden problémája megoldódik, és onnantól csodás életet él majd.
• Értem, mire gondolsz.
• Az anyagban benne rejlik a megismerés lehetősége. Az ember talán legnagyobb vágya, hogy megismerje környezetét. Sokkal jobban érdekel titeket a külső világ, mint a belső. Talán nem véletlenül van ez így. A megismerés vágyával együtt jár az értelem keresése is. Miért lett ez így, miből lett? Mi lesz, ha…? Folyton kérdeztek, folyton vizsgáltok, elemeztek, értékeltek. Már újszülött korotoktól kezdve a hogyanok, a miértek, és a mik érdekelnek titeket. Ha azon töröd a fejed, vajon mi céllal születtél, talán jó ötlet figyelni az alapprogramodat. Talán az megmutatja a célt, melyet testbe zárt léted szolgál.
• Azt mondod, a földi élet célja az anyagi világ megismerése?
• Én azt mondom, ha létrejött egy világ az életből, az mindenképp megérdemli, hogy megismerjük az ő teljességében.
• De egyetlen ember egyetlen élet alatt nem lehet képes az egész világot megismerni.
• Ahogy látom nem csak egyetlen ember él a földön. Az anyagi világ egy része az életnek. Az élet azonban bármivé formálódhat, illetve formálható. Az életnek számtalan olyan formája van, melyet ti el sem tudtok képzelni.
• Segíts ezt megérteni! Anyu és apu egy szerelmes éjszakán összeütköztettek egy hímivar sejtet egy petesejttel. A két sejt eggyé olvadt, szaporodni kezdett, és szépen lassan létrejött az én testem. Ebbe bekerült valahogy a tudatom, az énem. A testem és a tudatom az idők során fejlődni kezdett, gyűjtötte a számtalan információt, ezzel formálva külső és belső tulajdonságaimat. Egyszer majd meghalok, pontosabban a testem hal meg. Én azonban tovább élek test, anyag nélküli tudatként. Hova kerülök, mi lesz velem ezután, és egyáltalán hogy a csudába kerültem én ebbe a testbe?
• Mutatok valamit!

A mutatott kép alapján a következő hasonlat született meg bennem, mellyel igyekeztem megérteni a látottakat. Az emberi test üres ház. Egy kiforrott metódus szerint épülő forma. Az emberi test irányító központja az agy. Az agy egy jól megtervezett számítógép, mely a ház minden funkcióját képes irányítani. A programot a teremtője írta hozzá. A házba kedve szerint beköltözhet egy új lakó. A lakó tölti meg élettel a házat. A beköltözés pillanatában a ház és a lakó eggyé válik. A lakó képes átvenni az irányítás a ház egyes funkciói felett, de a számítógép mindig jelezni fog az optimálistól eltérő beállítások során. A lakó ügyessége, tapasztalata dönti el, milyen mértékben képes a házat, pontosabban a számítógépet irányítani. A lakó mindig az „erősebb”, de a ház számítógépének szoftvere oly ügyesen van „megírva”, hogy a lakónak nincs könnyű dolga, ha át akarja venni a teljes irányítást. Összefoglalva a testünk a házunk, az agyunk a vezérlőnk. Ha nincs benne lakó, az agy működtetni képes a testet, de abban nem jelenik meg soha az értelem. A lélek (nevezzük így az ént) beköltözik a ház egyik szobájába. Amilyen alaposan képes felfedezni a házat, olyan hatékonyan is képes irányítani azt.

• A test miért pusztul el? Miért nem lehet örök? – kérdeztem – Nem értem, miért kell halandónak lennie a földi életnek.
• A halandóság része az alapprogramnak. Ha a földi élet nem lenne halandó, az gátolná a teljes megismerést, továbbá örökre a testbe „zárna” téged. A földi élet úgy lett megtervezve, hogy abban legyen születés, fejlődés, majd bomlás, végül pusztulás. De ez csak a felszín. Hiszen a halál nem az anyag halála. A halál pusztán az anyag átalakulása, átszerveződése. Az anyag mindaddig anyag lesz, míg nem változik vissza életté. Ez az anyag, pontosabban az anyag tervezőjének döntése.
• Ha összerakom mindazt, amit mondtál, nekem az jön le, hogy a földi élet végessége pusztán egy döntés. Ráadásul egy olyan döntés, melyet én kellő technikával meg tudok változtatni. Tehát, ha akarom, örökké élhetek ebben a testben? Sőt akár megfordíthatom, megállíthatom az öregedés folyamatát? Hogyan?
• Bármire képes vagy, hogy hogyan, az rád van bízva. Ha kész leszel meghozni a döntésedet, nem csak a felszínen, hanem éned legmélyén is, megtalálod a módját, hogy valóra váltsd azt.
• Minden testbe egy új én költözik? Hova mennek azok az ének, akiknek a teste meghalt?
• Ez a lélek döntése. Ha a lélek úgy dönt, hogy ismét meg kívánja tapasztalni a földi életet, elfoglalhat egy újabb testet. Ennek azonban ára van. A léleknek ugyanis ehhez fel kell adnia mindent, ami őt önmagává tette.
• Olyan ez, mint egy teljes memóriatörlés?
• Mi lesz azokkal a lelkekkel, akik nem kívánnak visszatérni?
• Ahogy mondtam az élet számtalan formában jelen van. A lélek bármikor felfedezhet új formákat, világokat, dimenziókat.
• Te is egy ilyen lélek vagy? Használod az anyagot, gondolom át is kellett élned ahhoz, hogy később bánni tudj vele. Te is voltál már emberi testben?
• Én sok mindent tudok az anyagról, de neked sokkal több tapasztalatod van vele kapcsolatban. Ahhoz, hogy olyan mélységben éljem meg az anyagot, mint te valóban anyagivá kellene válnom.
• Álljunk meg egy kicsit! Én attól vagyok én, amit a földi életem során tapasztaltam, hiszen, mikor úgy döntöttem, emberként kívánok élni, minden korábbi tulajdonságom törlésre került. Tehát az is lehet, hogy egy régi lélek vagyok, de mégis, most újként, új tulajdonságokat vettem fel. Vajon meghalt a régi énem? Azt mondtad az én sosem halhat meg. Hogyan tudom akkor mégis törölni mindazt, ami én vagyok?
• Azt mondtuk, az élet sűrűsödhet vagyok-ba, mely vagyok halhatatlan. Az én a tulajdonságoktól lesz az, ami, mely tulajdonságok pedig másik énekkel való összehasonlítás eredménye.
• Ez azt jelenti, hogy egy lélek, mely alapjában halhatatlan képes tulajdonság nélkülivé válni, ergo meghalni? És a földi élet, mint amolyan törlési, újrakezdési pont ad ehhez segítséget?

Ezek szerint a földi élet egy út első pontja, amely után fejlettebb formákat tapasztalhat meg a lélek?

• Ebben az értelemben nevezhetjük kezdőpontnak, de nem a földi élet az egyetlen ilyen pont. A földi lét lehetőséget ad egy léleknek, hogy vagyok szintre „vetkőzve” „új életet kezdhessen”.
• Számos elmélet van a földön, mely kb azt mondja, amiről mi is beszélgetünk. Azt mondják, létezik sors, vagy karma, és a lélek visszatér a földre, hogy beteljesítse azt. Azt mondják, ha valakinek tartozunk egy életben, akkor azt egy másikban kell megadnunk. Csak akkor lelhet lelkünk nyugalmat, akkor juthatunk tovább, ha beteljesítettük karmánkat.
• A lélek, mikor helyet foglal egy testben, leírja, mi mindent szeretne megtapasztalni. Ez a leírás bekerül az agy programjába. A program vágyként, és egyéb motiváló érzésként jelen lesz mindig az ember életében. Ezt a programot figyelembe veheted, vagy figyelmen kívül is hagyhatod. A halál után a lélek kiszabadul, de a földi érzések rezgései benne lesznek. Ahogyan te is tudtad utazásunk során, hogy léteznek érzések, de nem tudtad ahhoz a világhoz kötni. Ha a lélek visszavágyik a földre, vagy éppen le kívánja róni tartozását, melyet szerinte élete során halmozott fel, újra elfoglalhat egy testet. Ez mind a lélek döntése.
• Csilliárd kérdést vet fel mindez. A lélek kiszabadul a testből, én tudata megmarad. Emlékszik mindenre a földi életéből. Eldönti, hogy újra fog születni, mert teszem azt, tartozása van. Beírja az agyba, hogy Julikát meg kell találnom, és adnom kell neki egy kiflit. De amikor elfoglalja a testet, azt mondtad mindent elfelejt. Akkor honnan tudja, hogy mit akar?
• A folyamat ennél összetettebb. A lélek képes megírni ezt a programot, amit később az agyba táplál, de valóban törlődni fog személyisége. A vágyain keresztül érezni fogja, hogy mi a dolga, de azt nem tudja, miért.
• Vannak emberek, akik emlékeznek előző életükre. Ez hiba a rendszerben? Vagy mégis lehet emlékeket áthozni?
• A lélek élete során szerzett tapasztalatok nem vesznek el. Az élet tárolja az összes információt. Ez az információ elérhető minden élő számára. Innen tudja az anyag, hogyan formálódjon, innen tudják a sejtek, hogyan fejlődjenek, hogyan alkossanak mondjuk szövetet. Az életbe táplálódik és ott őrződik a létezés minden tapasztalata, tudása.
• Ezt nevezzük mi kollektív tudatalattinak. Tehát innen juthat el információ egy emberhez egy korábbi élet tapasztalatairól, melyet sajátjának érez?
• Sokszor éreztem életemben, hogy dolgok sorsszerűen történtek. Úgy éreztem, ez meg volt írva. Hogyan lehet ez, ha azt mondod, nem létezik ilyen előre megírt sors?

folyt. köv.

Az élet

Amint a lény elengedte a virágot az érzés megszűnt. Természetesen millió kérdés tolakodott elő bennem a témával kapcsolatban.

• Erre én is képes vagyok? - kérdeztem
• Ahhoz, hogy ezt a csodát bármikor megélhesd szeretned és tisztelned kell az életet mindenben. Hiszen az élet mindenben ott van.
• Akár a kövekben, vagy a műanyag tárgyakban is? – tudakoltam.
• Igen az élet mindenhol és mindenben jelen van. Körülvesz, átsző mindent. A felületes szemlélő csak anyagot lát a Földön, mely adott törvények hatására mozog, változik. Az anyag mérhető, osztályozható tulajdonságokkal bír. Az élet azonban tulajdonságok nélküli. Ha az élet megtölti az anyagot, kölcsönveszi azok tulajdonságait. Ahogy látod, én bármikor ölthetek testet, ha akarok, de lehetek test, anyag nélküli is.
• Erre én is képes vagyok? Vagy talán, ha meghalok, kiszabadulhat a lelkem a testemből?
• A te lényeged az anyag. A dimenzió, melyben élsz, az anyag dimenziója. Itt minden megfogható, látható, mérhető.
• Léteznek tehát olyan dimenziók, melyekben nincs anyag? Mi van akkor bennük?

Ismét bajban vagyok, hiszen azt a megértést kellene szavakba öntenem, melyeket én nem szavak által kaptam. Igyekszem tehetségemhez mérten a legszínesebben, legrészletesebben megosztani tapasztalataimat, de kérnem kell olvasómat, miközben soraimat olvassa, engedje szabadon fantáziáját is. Élje bele magát a helyzetembe, és próbálja elképzelni mindazt a csodát, amiket én megtapasztaltam. Talán, ha elég ügyesen csinálja, az a bizonyos vékony kis szál megerősödik köztünk, és tudásom az olvasóm tudásává is válik.

Valami olyan történt velem, ami eddigi beszélgetésünk alatt még soha. Az eddig elmemegosztós kapcsolatunk helyett egy új „világba” csöppentünk. Ez a világ, vagy dimenzió azonban más volt, mint a miénk. Megpróbáltam szétnézni, de nem volt szemem. Agyam sem volt, mely elképzelhetett volna bármit is. Mondhatni lebegtem a semmiben, de amiben voltam az nagyon messze állt a semmitől. A legfontosabb különbség, amit akkor vettem észre, amikor megpróbáltam felmérni a „helyet” a tulajdonság nélküliség volt. Nem volt súlya, kiterjedése, színe, íze, nem volt tapintható, nem volt látható. Érezhető volt csupán. Ez az érzés azonban nem jellemezhető a földi érzésekkel. Nem volt sem csodás, sem szörnyű, csak volt. Éreztem a világot és a benne lévőket magam körül.

Ekkor jött el a pillanat, hogy eszembe jutottam magamnak. Hiszen én vagyok! Lássuk csak, a nevemet tudom, le tudom írni, hogyan néz ki a földi testem, melyet gondolom most kicsit hátrahagytam. Lássuk az érzéseimet! Szeretet? Pipa. Düh? Pipa. Hiszen vannak bennem érzések, csak éppen ehhez a helyhez nem illenek. Gondolkodom, tehát vagyok, jutott hirtelen eszembe. Lássuk, tudok-e kommunikálni? Köszönhetően korábbi elmekapcsolatunknak ez nem volt nehéz. Felidéztem magamban az „érzést” ami az összekapcsolódásunkat jellemezte, és szinte azonnal éreztem a lényt. Amíg azonban ez a kapcsolat létrejött, újabb felfedezést tettem. Vannak emlékeim.

• Hol vagyunk? – kérdeztem a lényt.
• Az én dimenziómban. – válaszolta.
• Sok furcsaságot tapasztalok magamon. – mondtam. – A nyilvánvaló, hogy nincs testem, és semmilyen anyagot nem is érzékelek itt. Azonban az elmém, a tudatom ugyanolyan, mint odahaza. Emlékszem mindenre, sőt, most, ahogy ezt kimondom, rájöttem, hogy tényleg mindenre emlékszem. Tudom, milyen alsónadrág volt rajtam 1985. január 8.-án. Emlékszem az érzésekre, de nem tudom itt ezeket az érzéseket semmihez sem kötni.
• Az érzések itt más természetűek, mint a földön. A szeretet, mint alapérzés sosem az anyagból, hanem magából az életből fakad. A szeretet a természetes állapot. Az az érzés, amit itt érzel, maga a tiszta szeretet. Amit sokan a földön éreznek, az inkább a birtoklás élvezete. Minden más érzés azonban az anyagból fakad. A félelem például a tudatlanságból, az anyag nem kellő ismeretéből fakad. Az ember attól fél, amit még nem ismer, vagy nem tud kontrollálni. A szereteten kívül minden más érzés visszavezethető a félelemre. A szeretet, lévén az élettől való nem irányítható. Az anyagból fakadó érzéseket azonban uralni tudod. Képes vagy csitítani a félelmedet megértéssel, felkészüléssel. Ha a félelmedet kordában tartod, minden más érzésedet irányítani tudod. Csak meg kell találnod az érzelem kiváltó okát, és megértésed után az érzelem már kedved szerint irányítható.
• Kikapcsolhatom érzelmeimet? Nekem úgy tűnik, ez lenne a legjobb megoldás.
• Az érzelmek testedben megjelenő reakciók. Kikapcsolhatod a tested? Igen, de meghalsz. Az érzelmek az adott pillanatban lehetnek fájóak, lehet hatásukra olyan dolgokat cselekszel, melyeket később megbánsz, mely ismét egy kellemetlen érzés. Ha azonban az érzelmeidet megéled, miközben a megértésükön is ténykedsz, megtanulod őket kordában tartani. Ez esetben már a düh első jelére képes leszel megfelelően reagálni, így az csak annyira tud magával ragadni, amennyire engeded neki.
• Tudom magamról, hogy ki vagyok, pontosabban, hogy ki vagyok a földön. Azt azonban nem tudom, hogy itt hogyan tudok én lenni? Azt várnám, hogy ebben a világban nincs helye az énnek, mégis képes vagyok megélni mind saját énemet, mind tudatos lenni a te létezésedre.
• A létezés egy másik szintjén vagy most. Itt tudlak egy lépéssel közelebb vinni az élet megértéséhez. Ahogy látod, az anyag nem feltétele az életnek. Ez a dimenzió, ahogy az is, ahonnan elhoztalak telis tele van élettel. Az élet képes anyagba rendeződni, és képes tudatot alkotni is. Az anyag nem feltétele a tudatnak. Mi képesek vagyunk a tudatunkkal terelni az életet. Erre itt te magad is képes vagy. Megmutatom hogyan.

Nem tudom leírni a technikát, egyszerűen tudtam mit kell tennem, és a következő pillanatban már a saját testemben voltam jelen. A lény szintén testet öltött. Végtelen semmiben voltunk mi ketten. Játszani kezdtem, megpróbáltam megváltoztatni kinézetemet. Nagyon jó móka volt. Ha akartam hatalmasra nőttem, ha akartam 3 kezem volt, lehettem kutya, vagy éppen mesebeli sárkány is. Mikor ráuntam újabb kísérletet tettem. „Teremtettem” magam elé egy fakockát. Majd ezt a kockát eltüntettem, szétbontottam, „visszaadtam az életnek”. Már tudtam, hogy teremtésemet visszacsinálhatom, így bátran nekikezdtem a komolyabb teremtményeknek is. Csináltam vizet, füvet, fát, még madarat is. Amint a forma készen volt, az élet azonnal megtöltötte. Nagyon élveztem a dolgot, de ideje volt ismét a lényre figyelnem.

• Ilyen lehetett a teremtés is. – mondtam csodálattal eltelve. – Tehát az élet maga képes tudatot formálni, a tudat képes irányítani az életet, azaz önmagát. Így, ha akarja, anyagot teremthet.
• Valahogy így. Az élet maga az értelem is. Viszont tulajdonságok nélkül nem ismerheti meg önmagát. Ezért az élet létrehozta az ént. Az én felruházható tulajdonságokkal. Egy Én azonban még mindig kevés a viszonyításhoz. A tulajdonság ugyanis csak valamihez mérten állapítható meg. Ezért az élet nem egyetlen tudatra korlátozza magát, hanem bárhol képes tudatba sűrűsödni. Minél többször teszi ezt, annál színesebb képet kap saját magáról, azaz annál jobban ismeri meg saját magát.
   Ha az élet akarja, elhagyja a formát, melyet alkotott, de a tulajdonságokkal rendelkező én megmarad. Az én ugyanis ismeri az életet és oly annyira szereti, hogy nem képes elengedni. Ezért az anyagból eltűnhet az élet, eltávozhat az én, de az én és az élet soha nem válik szét. Tudom, mennyi kérdés motoszkál a fejedben, de engedd meg, hogy ne válaszoljak most rájuk. Ha eljön az ideje, megkapod a válaszokat.

Amilyen gyorsan eljutottam az új dimenzióba, olyan gyorsan zökkentem vissza földi testembe. Kinyitottam a szemem, körülnéztem, nyugtáztam, hogy itthon vagyok. Megmozgattam végtagjaimat, nyújtóztam egyet, majd figyelmemet visszairányítottam a közös elmeszobánkba.

Úgy gondoltam végig a megélteket, hogy a lény is láthassa gondolataimat. Tehát van az élet, mondjuk örökké volt, és lesz is. A világ számtalan dimenzióból áll, mely nem az általunk használt 3 dimenzióval azonos, hiszen ahol mi magunk voltunk a teret is meg kellett alkotnunk. Az élet képes bármikor egy tudatba sűrűsödni. A tudat lesz az én, mely már nem képes feloldódni újra tudattalan életté.

A földi élet tehát akár úgy is keletkezhetett, hogy az élet itt is tudatba sűrűsödött, amely teret alkotott, majd azt megtöltötte anyaggal. Alkotott teremtményeket is, melyeket ügyesen képessé tett önmaguk reprodukálására is. A reprodukciók (magzatok) alkalmasak arra, hogy egy tudat helyet foglaljon bennük. Csakhogy, valamilyen ügyes csavarral ez az értelem már nincs tisztában az élet minden tulajdonságával. Képes megélni, talán képes lenne teremtővé is válni, de ehhez lehet, el kell hagynia a testet, pontosabban az agyat, mely akár börtöne is lehet az énnek. Magam is azt tapasztaltam, hogy a másik dimenzióban a teremtés egyszerűen, könnyen ment, bár csak olyat teremtettem, melyeket a saját világomból már ismertem.

Csapdában élünk mi emberek? A test börtönében? Átok ez, vagy adomány? Talán a mi énünk nem egyenrangú teremtőnk énjével? Vagy pusztán születésünktől belénk táplált kötöttségeink nem engedik, hogy kiteljesedhessen az élet ismerete? Az ember képes teremteni, de ez a teremtés valójában alkotás. A létező anyagot használjuk arra, hogy valami újat alkossunk belőle. Nem vagyunk képesek új anyagot teremteni. Nem vagyunk teljesen urai testünknek sem. Mintha csak vendégek, utazók lennénk benne.

Lehet, hogy nekünk embereknek az anyag megismerése a feladtunk? Az is lehet, hogy a másik dimenzióba, melybe eljutottam olyan ének (lelkek) élnek, akik elhagyták a testet, már beleuntak az anyagba, és most új feladatok, kihívások várnak rájuk, hogy még magasabb szintre lépjenek?

folyt. köv.

A kézikönyv

Amint megtudtam, hogy létezik egy olyan kézikönyv, melyet egy olyan tudat alkotott, amit felfogni is nehezemre esik, gyermeki lelkesedés lett úrrá rajtam. Elmémben cikáztak a kérdések, a gondolatok. Tudni akartam, honnan jött vendégem, hogyan és kik élnek ott? Létezik-e még több világ? Milyen nagy maga a világ? De valahogy éreztem, az alapokkal fogjuk kezdeni, és amíg nem értem meg a földi létet, nem kapok választ más jellegű kérdéseimre. Így lecsendesítettem gondolataimat és csak az előttem álló ismeretekre koncentráltam.

Néha azonban saját magamat figyeltem. Amíg beszélgettünk teljesen megszűnt testi érzékelésem. Óvatosan, nehogy kiessek ebből a meditatív érzetből figyelmemet testemre irányítottam. Testem tette a dolgát. Lélegeztem, vert a szívem, áramlott a vérem, sejtjeim mind dolgoztak, éltek. Nem kívülről láttam magam, pusztán tudatos voltam minden egyes sejtemre. Kinyitottam a szemem, és míg tudatom egy része, bár csendben a chat szobában volt, mindent éreztem, felfogtam magam körül. Megmozgattam ujjaimat, forgattam fejemet, majd ismét becsuktam a szemem. Csak pár másodperces elcsendesedés kellett hozzá és már ismét a chat szobában voltam a lénnyel. Ottlétem nem testi volt. Még test érzetem sem volt ott. Az ott sem jó jelző, mert nem egy bizonyos helyen voltunk. Nehéz elmagyarázni, de annyi történt, hogy tudatunk egy része összeolvadt. Volt idő, éreztem a múlását, az események egymás után történtek, de míg az ottani idő normálisan haladt, addig a térben, amiben testem foglalt helyet az idő lelassult. Sokszor éreztem azt, hogy órák telnek el, miközben a „valóságban” csak a percek vonszolták magukat ólomlábaikon.

• Mesélj, kérlek a kézikönyvről! – kértem látogatómat.
• Mostani beszélgetésünk alkalmával inkább a tartalmáról beszélek neked, mintsem az eredetéről. Ha eljön az ideje, majd arról is beszélünk. Ebben a gyűjteményben minden adat szerepel, amit csak a földről és annak lakóiról tudni lehet. Hatalmas mennyiségű adatról beszélünk. Habár a teljes tudást megosztom veled, ne hidd, hogy ez a tudás mindig ilyen könnyen használható lesz számodra. Megtanítok neked egy technikát, mellyel elérheted tudatod legmélyebb bugyrait is. Gyakorolj, alkalmazd a technikát! Minél jobban fejlődsz, annál nagyobb adatmennyiséghez férsz majd hozzá. Úgy intézem a dolgot, hogy a sorrend összhangban legyen fejlődéseddel. Így a számodra legfontosabb, alapvető információ kerül legfelülre és a magasabb rendű, illetve a kevésbé fontos információ a legmélyebbre.

        Ha a teljes tudást rendezetlenül önteném a tudatodba, képtelen lennél azt feldolgozni, és képtelen lennél továbbadni. Ezért továbbra is beszélgetni fogunk, és minden átbeszélt témát elhelyezünk a tudatalattidban.

• Ha jól gondolom, azáltal, hogy a tudatalattimba kerül minden adat a jellemem is változni fog. Ezáltal a döntéseim is mások lesznek. Megváltozik az egész életem?
• Ne rohanjunk ennyire előre! Mindent, amit elmondok neked meg fogsz érteni, és miután megértetted kerül „beültetésre”. A megismerésed által óhatatlanul változni fog jellemed, viselkedésed, de ez egy olyan út, amelyre már magadtól ráléptél. Én csak segítek, hogy gyorsabban haladj előre.

Őszintén szólva kicsit megrémültem. Nem tudtam biztosan, hogy fel vagyok-e készülve egy ilyen feladatra, változásra. Persze én is, mint sokan az olvasók között vágytam arra, hogy közelebb kerüljek céljaimhoz, de egy ilyen hirtelen drasztikus beavatkozás, az új dolgok hirtelen felbukkanása kicsi félelmet ébresztett bennem.

Ennek a félelemnek hangot is adtam, és ezzel meg is kezdődött „beavatásom”.

• Érthető, hogy félsz, ez egy emberi tulajdonság, ahogy arról majd beszélni is fogunk. Most azonban kezdjük a legelejéről. A kézikönyv azért jött létre, hogy a mi fajtánk ki tudjon igazodni a ti világotokban. A kézikönyv által megismerhetjük a földön élő fajokat, azok viselkedését, így nem történhet meg, hogy véletlenül egy csirkével vesszük fel a kapcsolatot. Az emberekre, emberi viselkedésekre is felkészít minket a kézikönyv. Neked főleg ez a része lesz hasznos. Amiket elmondok, azok a saját megfigyeléseink. Lesznek benne olyan kérdések, melyeket megválaszolatlanul hagyok, pontosan azért, mert még nem álltok készen a válaszokra. Így nem beszélünk arról, hogyan, miért lett az első ember.
• Értem, de ezzel kapcsolatban egy nagy dilemmám van. Azt hiszem, hogy egy problémát csak úgy tudok megoldani, ha a probléma gyökeréig hatolok le. Azonban a problémák szinte mindegyike visszavezethető az élet értelmére, a teremtésre, Isten létezésére. Ha ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, hogyan tudok majd tényleges fejlődést elérni önmagam megismerésében? Nem Isten léte számunkra a legfontosabb? Vajon nem tudnánk-e jobb döntéseket hozni, ha tudnánk, életünk valóban véges, vagy végtelen, hogy létezik-e sors, vagy éppen számot kell-e adnunk tetteinkről halálunk után?
• Nézd meg embertársaidat, és válaszold meg magad a kérdést! Vajon egy olyan ember éli meg jobban az életet, aki egy Istenben hisz, vagy egy olyan, aki nem hisz semmilyen Istenben? A legtöbb ember hétköznapjaiban számít-e egy istenség jelenléte? Ha valakivel lehetőséged nyílik jót cselekedni, számít, hogy ezt Isten látja és majd honorálja? Ha valakivel rosszat készülsz tenni, vajon megakadályoz-e a büntetéstől való félelem? Vajon a gyilkost megriasztja a tudat, hogy tettéért elvehetik az életét? Ha az élet alapfeltétele lenne mindaz a tudás, melyet most tőlem kérdezel, vajon nem tudnátok-e rá már az összes választ?

Mi úgy vizsgáljuk a földi életformákat, hogy tudjuk a válaszokat minden feltett kérdésedre. Ha úgy döntesz, hiszel nekem, megismertetem veled minden idevágó tudásunkat.

• Természetesen hiszek neked, kérlek, folytasd!
• Mielőtt belekezdünk, menjünk ki a kertbe, hiszen olyan szép idő van, és talán a mozdulatlan testednek is jót fog tenni egy kis mozgás.

Felálltam hát székemből, és elindultam az ajtó felé. A szomszédjaim, ha láttak, lehet azt hitték be vagyok szívva, vagy csak szimplán meghülyültem, ahogy becsukott szemmel, vagy éppen üveges tekintettel sétálgattam fel-alá a kertben. Érdekes, hogy egyszer sem botlottam meg semmiben, egyszer sem mentem neki semminek. Csak tébláboltam fel-alá, miközben lélekben teljesen máshol jártam.

A nap tényleg ragyogóan sütött, és még ebben az elrévült állapotban is éreztem életet adó melegét. Miközben sétálgattam átfutott az agyamon, mennyi szépséget ad nekünk a föld, és mi milyen kevésre tartjuk mindezt a csodát. Szinte minden tettünkkel csak pusztítjuk, csak elveszünk és semmit sem adunk. Hirtelen arra gondoltam, biztos látogatóm is hasonlókat akar nekem mondani, ezért csábított ki a szabadba. Ő azonban nem szólt egy szót sem. Formát öltött, lehajolt egy hóvirághoz és megérintette. Ez az érintés azonban több volt egy sima tapizásnál. Talán meditatív állapotomnak köszönhetően, vagy talán azért, mert ezt ő is láttatni akarta velem figyelmem teljesen erre az érintésre összpontosult. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, de a lény az érintés pillanatában eggyé vált a hóvirággal. Nem lehetett tudni, hol ér véget ő és hol kezdődik a kicsiny fehér virágocska. De ami ennél is elképesztőbb volt, hogy mindezt én magam is éreztem. A lény ezt az érzés ugyanis az összecsatlakozott tudatunkban osztotta meg. Az érzésben abban a pillanatban semmi különleges nem volt. Olyan érzés volt, mintha erre mindig is képes lettem volna, és mindig is önmagam részeként éreztem volna a növényeket. Most visszagondolva azonban az érzés leírhatatlan volt. A hóvirágban nem volt gondolat, nem volt olyan értelem, mint az emberben, mégis élet volt benne. Nem voltak érzései, vágyai, öröme, bánata, egyszerűen csak létezett. Megtapasztalni akár csak egy pillanatra is ezt az érzés hatalmas élmény volt. Talán ez az érzés lehet az a meditatív állapot, melyet a keleti mesterek megvilágosodásként élnek meg.

• A Földön csakúgy, mint az egész világegyetemben minden mindennel összeköttetésben van. Ez egy nagyon laza kapcsolat, a hajszálnál is milliárdszor vékonyabb szál. Azonban tudatossággal, odafigyeléssel és kellő gyakorlással ez a szál megerősíthető. Az a lény, legyen az ember, állat, vagy bármilyen más életforma, aki ezt az érzést egyszer megtapasztalja másként néz a világra. Miután eggyé válsz egy ilyen apró virággal és megérzed benne az életet, többé már nem kezeled őt tárgyként. Ti emberek eltávolodtatok mindentől, a vékonyka szál köztetek szinte észrevehetetlen. Pedig hatalmas adomány lehetne mindez számotokra.

Nem tudtam ezzel vitatkozni. Vajon, ha mások is megtapasztalnák ezt az érzést tovább pusztítanánk a földet? Vendégem pontosan arról beszélt, amiről gondoltam, hogy beszélni fog. Mégsem mutogatott rám, nem szólt egyetlen rossz szót sem, nem ítélt. Csak megmutatta, ami a szemünk előtt hever, mégsem vesszük észre. Tanított, nem büntetett. Nem kérdezte az okaimat, az indítékaimat. Nem esketett meg, hogy ezután majd jobban bánok az élőkkel, de erre nem is volt szükség. Ha egyszer megtapasztalod az életet mindenben, tisztelni fogod a természetet, erre mérget vehetsz.

folyt köv.

1. fejezet

A találkozás

Bárányfelhős napsütéses péntek délelőttre ébredtem. Még ott motoszkált bennem a legutóbbi álmom, de már nem emlékeztem rá, csak egy érzés halványodó emléke maradt bennem. A fürdőszoba felé igyekezve még egy utolsó kísérletet tettem, hogy felidézzem az álmot, mert tudtam, jó dolgok történtek benne. Mire végeztem a fogmosással is az álomnak még emléke sem maradt.

Megkezdtem szokásos rutinomat, átöltöztem, kimentem kicsit a kertbe, magamba szívtam a friss tavaszi reggel illatát. A növényeim már szépen fejlődtek a korábbi borongós színek után ismét az élet uralta a kertemet. Madárcsicsergés fokozta az idilli hangulatom.

Rövid ideig csukott szemmel élveztem az erősödő nap melegét arcomon, majd leültem számítógépem elé. Amint bekapcsoltam a gépet, úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Vártam, hogy valamilyen félelem kerítsen hatalmába, de meglepődve tapasztaltam, hogy teljesen nyugodt vagyok. Abban a biztos tudatban fordultam meg, hogy valaki, vagy valami van a hátam mögött. Mozgásom mégsem volt kapkodó, vagy rémült. Olyan érzésem volt, mintha egy ismerősöm lenne mögöttem, inkább kíváncsiságot tapasztaltam magamon semmint rettegést.

Amint megfordultam a kíváncsiság csodálattá változott át. Nehéz szavakba öntenem, amit láttam. Egy formátlan forma, egy anyagtalan anyag lebegett a szemem előtt. A lény érezhetően élt és úgy váltogatta formáját, mint ahogy egy láthatatlan lufiba töltött színes gáz, vagy valamilyen anyagtalan testtelen víz. Aztán hirtelen néhány pillanatra olyan kézzel fogható anyaggá és formává változott, hogy könnyedén megérinthettem volna, de a következő pillanatban már megint formátlan anyagtalan valami lett.

Ámulatom elnémított, agyam teljesen lefagyott, ami az én esetemben felér egy kisebb áldással. Már oly régóta igyekeztem agyamat csendre bírni, hogy ezért a megtapasztalásért őszinte hálát éreztem az előttem lebegő jelenségnek. Ő erre elmosolyodott, ami meglepő egy anyagtalan formátlan izétől, majd megszólított. A hangját nem a füleimmel hallottam, és nem is gondolatban beszélt hozzám. Egész egyszerűen tudtam, hogy mit „mond” vagy „érez”.

• Tudod-e, hogy ki vagyok én? – kérdezte
• – feleltem
• Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég!
• Te lennél Isten?
• Te mondád

Ami ezután következett, arra nem vagyok büszke. Akik jobban ismernek, tudják, hogy korábban elég sokat „veszekedtem” Istennel, vélt rossz sorsom okán. Abból az egyszerű gondolatból indultam ugyanis ki, hogy, ha minden jót Istennek köszönhetünk, akkor minden rosszat is neki tulajdoníthatunk. Így megfogadtam, ha egyszer lehetőségem lesz vele szemtől szemben állni, hát nem fogom vissza magam. A lehetőség úgy tűnt elérkezett. Felugrottam, és a lehető legtrágárabb csak Istennek fenntartott sértéseimet üvöltve nekiugrottam. Szerencsémre éppen olyan pillanatban kaptam el, mikor Istenként anyaggá vált, felvéve a sokak által elképzelt fehér ruhás, fehér szakállas öreg bölcs alakot. A második jól sikerült állas után ismét köddé változott, és „hangját” mindennél hangosabban éreztem:

• Állj már le, csak vicceltem, nem én vagyok isten!

Kezeimet ökölbe szorítva, homlokomon kidagadó erekkel álltam ott miközben düh és szégyen kavargott bennem.

• Ki vagy akkor? – kérdeztem
• Egy utazó vagyok, aki a galaxisokat járja, elég, ha ennyit tudsz. Hát öregem ilyet még életemben nem láttam. Bemutatkozok neked Istenként, erre te nekem támadsz?! Találkoztam már néhány emberrel, olyanokkal is, akik szenvedtek életükben, de még ők is leborultak előttem, ha megláttak. Mi bajod van neked Istennel?
• Te ismered Őt? Tudod, hol van? Létezik?
• Na, neked ezt tuti nem mondom el. Aki ilyen eszelős! – mondta és nevetett.
• Miért jöttél? Tehetek valamit érted? – kérdeztem kissé hűvösen.
• Időről időre meglátogatunk titeket. Most neked jutott a megtiszteltetés – felelte cinikusan – Nem hiszem, hogy valaha dolgom volt ilyen emberrel, már előre élvezem a dolgot!
• Vizsgálni akarsz? El akarsz vinni magaddal? – Kérdeztem, és éreztem, hogy korábbi nyugalmam már nem olyan sziklaszilárd, mint első pillanatban volt. Eldöntöttem, nem adom magam könnyen. Még ötletem sem volt, hogy a fenébe szállhatnék harcba egy testetlen lénnyel, de abban biztos voltam, ha a legkisebb esélyem is lesz rá, tuti benyomok neki még egyet.

Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Ismét éreztem, hogy mosolyog. Megnyugtatott, hogy mosolya mögött igazi vidámságot, és némi elismerést éreztem.

• Nem vizsgálgatni jöttelek, ne aggódj. Nem fúrok beléd lyukakat, és a meglévőkbe sem dugok semmit. – mondta már, már röhögve. – Beszélgetni jöttem csupán. Ahogy tapasztalhattad, ez a beszélgetés nem olyan lesz, mintha egy embertársaddal beszélgetnél. Tudni szeretném, hol tartotok ti emberek. Miben hisztek, mit tudtok, miként éltek? Az már biztos, hogy egy nem hétköznapi alanyt fogtam ki magamnak. Végre nem az unalmas munka vár, hanem egy jó kis kaland.

Nem tudtam, hogy osztozom-e a lelkesedésében. Persze annak igazán örültem, hogy találkozhatok valakivel, aki nem emberi, de nem igazán volt kedvem kísérleti patkányt játszani. Szívesebben tettem volna fel tucatnyi kérdést olyan dolgokról, mint a teremtés, az élet értelme, a halál utáni élet, van-e lélek, van-e Isten, és ha van, milyen, és még sorolhatnám kérdéseimet, melyek a fejemben kavarogtak. Már tudtam, hogy minden gondolatomat „látja” így azon is törtem a fejem, én vajon beleláthatok-e az ő fejébe teljesen, vagy csak annyira, amennyire ő engedi? Továbbá tudom-e én is gátolni azt, hogy nyitott könyv legyek előtte?

Valamit tennem kellett, mert elég nagy hátrányban voltam. Megkértem öltsön emberi formát, ha képes rá. Megkérdezte, kinek az alakját látnám szívesen. Őszinte leszek, első gondolataimban dekoratív hölgyek jutottak eszembe. Úgy voltam vele, ha már bárki lehet, miért lenne valamelyik csinos színésznő. De el kellett vetnem ezt a gondolatot, mert nem a formára akartam koncentrálni, hanem a belsőre. Talán nem köveznek meg a hölgyek sem, de férfi forma mellett tettem le a voksom, és igyekeztem olyan formát javasolni, amely láttán kötetlen oldott „beszélgetést” folytathatunk. Titkon abban bíztam, testi reakciói, úgynevezett non-verbális kommunikációja majd segítségemre lehet. Elsőre az is eszembe jutott, hogy talán a „beszélgetést” megoldhatnánk számomra hagyományos módon, de ekkor azonnal jelezte, lesznek olyan témák, melyeket jobb lesz más síkon megvitatni. Azt már biztosan tudtam, hogy az egész beszélgetés az én fejemben történik, megadva neki a lehetőséget, hogy egyes gondolatokat elrejtsen előlem. Nem tököltem tovább, nyilvánvalóvá tettem nem tetszésemet, és kértem, segítsen megoldani a dolgot. Most végre kifizetődtek a meditációval töltött órák. Kérésére hamar alfa állapotba kerültem, és néhány próbálkozás után létre tudtunk hozni egy közös gondolati teret, egy amolyan chat szobát. Biztosítottam, hogy kérdéseire őszintén fogok válaszolni. Megértő volt, tudta, hogy oldottabb lesz a hangulat, ha meghagyja személyes teremet.

Egy újabb gondolatom támadt, amit úgy éreztem egyből a közös chat szobánkban engedek kibontakozni. A következőkben is igyekszem a lehető legtöbb gondolatot párbeszéd formájában megosztani, de el kell mondanom, hogy a beszélgetésünk több volt párbeszédnél.

Amikor valakivel beszélgetünk, szavakat mondunk egymásnak, nem lehetünk biztosak abban, hogy a másik fél ugyanúgy értelmezi szavainkat, mint ahogy mi magunk. Segíthet, vagy éppen gátolhat ebben a metakommunikáció, amikor is gesztusainkkal, mimikánkkal erősítjük meg mondandónkat, de még így sem lehetünk biztosak abban, hogy a másik valóban egy húron pendül velünk. Na a chat szobánkban ettől nem kellett félnünk. Minden, ami ott „elhangzott” mindkettőnk számára ugyanazzal a jelentéssel bírt. Voltak témák, melyek abban a tudatállapotban teljesen érthetőek és világosak voltak, onnan kilépve azonban nehezen szavakba önthetők, sőt néha értelmetlennek tűnők. Csakúgy, mint egyes rémálmokban, mikor olyan ismétlődő cselekménysorozatra kényszerít minket az álom, ami ébredésünkkor teljes hülyeségnek tűnik. Visszatérve tehát, az alábbi gondolatsort osztottam meg a lénnyel:

• Azon gondolkodom, vajon biztos lehetek-e abban, hogy a mostani beszélgetésünk helyszíne mindkettőnk tudatán kívül van? Tudhatom-e azt biztosan, hogy most nem látsz-e bele az agyamba? – A gondolatmenet így folytatódott – Persze mindegy is, hiszen már beleláttál egyszer. Ha pedig megvan az eszközöd arra, hogy elmém minden szegletét lásd, úgy teljes képed van jellememről, tudattalan lényegemről, így ismered mindazokat a tényeket, amik alapján döntéseimet meghozom, ergo a döntéseimet is ismered. Kérdéseidet így fel sem kell tenned, hiszen azokra már tudod a válaszaimat. Akkor miért vagyunk itt, ebben a szobában?
• Azzal, hogy kivetíted tudatod egy részét, még nem zártad le előttem a teljes tudatod, így kérdésedben a válasz, igen, bármikor beleláthatok agyadba. Ahogy mondod, agyad minden részét feltérképeztem, ismerem képességeidet, gondolataidat, személyiségedet, múltadat. Rendelkezésemre áll minden emléked. Ezeket az adatokat egy számítógépbe (ezt a gondolatot így tudtam csak lefordítani, az ő elnevezése, illetve az az „eszköz” amit ők használnak közelebb van egy élő intelligenciához, mint egy géphez) táplálva nagy pontossággal tudjuk meghatározni az egyes szituációkra adott válaszaidat. Tudom, amit tudsz, érzem amit érzel, így lényegében te tudok lenni. Úgy ismerlek, mint saját magamat, és hidd el, mi tényleg ismerjük saját magunkat.

Mi abból indultunk ki, hogy amíg önmagaddal nem vagy tisztában képtelen vagy megérteni, megélni a körülötted lévő világot. A te tudatod és az én tudatom nem különbözik. Te egy fizikai testben vagy jelen, én változtathatom a formámat, lehetek anyag, és lehetek anyagtalan. Ettől még vagyok, és én vagyok. Az énségem ami állandó, a test, a forma, amit elfoglalok változik. Mi képesek vagyunk a tudatunkkal szinte bármire. Eggyé válhatunk úgy mások tudatával, hogy megtartjuk benne énségünket. Erre mind képesek vagyunk, sőt erre ti is képesek vagytok. Amint látod most is sikerült. Kellő gyakorlással meg tudod oldani, hogy úgy oldódj fel a másikban, hogy közben megtartsd önmagad szuverenitását. Tudatod egyes részét elzárhatod, míg más részeit megoszthatod mással, vagy mások csoportjával is. Az ilyen kommunikáció mindig is tiszta és érthető lesz minden résztvevő számára. Gyors, tértelen, pontos kommunikáció.

Hogy miért is beszélgetünk mégis itt és most, annak ellenére, hogy mindent tudok rólad? Egyszerűen azért, mert élvezem a társaságod. Gondolom, tudod te magad is, hogy nem olyan vagy, mint embertársaid zöme. Amiket te képes vagy megérteni, azokat sokatok nem. Olyan kérdések foglalkoztatnak, amik felett sokan elsiklanak. Éreztem benned, hogy adni akarsz embertársaidnak mindabból, amit te megértettél. Tetszik mindez, és segíteni akarok neked ebben. Így, miközben élvezem a társalgást, megismerhetlek minden szemszögből, és közben választ adhatok olyan kérdésekre, melyekre már te is sejted a választ, de még nem született benned teljes megértés.

Ültem, csillogó szemekkel bámultam magam elé miközben mindezt „hallgattam”. Remélhetőleg a lény előtt láthatatlan énem azonban éppen az örömódára pogózott. Lehet, hogy nem ő Isten, de, hogy Isten küldte, az már tuti. El sem akartam hinni. Olyan válaszokat, olyan megerősítéseket kaphatok, amikkel végre segíthetek önmagamon és másokon is.

• Már régóta szeretnék írni egy könyvet,- mondtam - amelyben végre el tudom mondani másoknak, mit gondolok a világról. Pontosan azt érzem, amit te is mondtál, ismerjük meg magunkat, legyünk tisztában mindazzal, amik vagyunk, mert csak így tudjuk értékelni, élvezni a világot. Akartam egy használati utasítást írni, de sehogy nem áll össze.
• Tudod ki volt Douglas Adams? – kérdezte
• Nem
• Egy korábbi látogatásom során nála jártam. Talán hallottál már a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című alkotásról. Nos ezt Douglas Adams azután írta, hogy mi elbeszélgettünk egymással. Te szeretnél egy használati utasítást írni az embereknek, nekünk pedig van egy gyűjteményünk, melynek ez a címe: Alapvető kézikönyv a földlakókhoz.
• Kérlek, mondd el, mit rejt ez a kézikönyv!

folyt köv.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság. Ebben a királyságban pedig volt egy kicsi falu. A falu - mely a Tibória névre hallgatott – lakói Istenfélő emberek voltak. Minden vasár- és ünnepnap templomba jártak, ahol az egyszerű csuhás prédikált. A csuhás, nevével ellentétben egy igazi világi ember volt. Bár orrán a borfogyasztás ékes jelei díszelegtek, megjelenése mégis valahogy megnyerő volt. A falucska középkorú asszonyai, vagy, ahogy őket a faluban hívták milfjei egytől egyig szívesen paráználkodtak volna a csuhással.

A misék mindig jó hangulatban teltek. A csuhás öblös hangjától ugyanannyira visszhangzott a kicsiny templom, mint a hívők jóízű kacajától. A csuhás minden misébe beleszőtte az aktuális napi híreket, élcelődött a földesurak mohóságán, a kincstárnok ügyes sikkasztásain, a király megalomániáján, az egyszerű emberek sutaságán, a bugyuták ügyetlenkedésein. Lelkesen terjesztette a misebor jótékony hatásairól szóló tanulmányokat, sőt jó pásztor lévén a misebor fogyasztásában élenjáró is volt.

A csuhás nem csak osztotta az észt, de figyelt is az emberekre. Hagyta, hogy mások is szót kapjanak a miséken. A legjobb szószolók ministránsok lettek, akik segítették a csuhás munkáját.

Élt a templomban, ahogy talán minden templomban egy kisegér is. A kisegér szürkébb volt a szürkénél. Unalmas, bárgyú kis jószág volt. Azonban amennyire kicsi szürke volt kívül, olyannyira nagyratörő fellengzős volt belül. Sajnos azonban a jóisten, kinek a házába fészkelte be magát nem adott neki sem szépséget, sem túl sok eszet.

Míg a miséken a falu népe a csuhást és ministránsait hallgatta, ő csak ült kis lyukában duzzogva, féltékenyen, gyűlölve az embereket. Az emberek, sőt még az egerek is kerülték szegényt. Magányosan, depressziósan tengette jelentéktelen kis életét.

Persze bármikor odamehetett volna a csuháshoz, bármikor tanulhatott volna ő is, ahogy a falu lakosai, de annyira utálta a csuhást, és annyira féltékeny volt a sikereire, hogy ez a gondolat fel sem ötlött benne. Helyette filléres kiadványokat olvasott, melyet lelketlen kuruzslók írtak.

A sokadik ilyen pergamen memorizálása után egérkénket váratlan szerencse érte. Egy buta kis leányka sétált be a templomba a csuhás tanácsát kérni. A nagy tudású prédikátor azonban éppen ebben a pillanatban végezte kisüsti meditációját, ami alatt őt megzavarni szentségtörés lett volna. A leányka leült hát az egyik padra és alázatosan várta, hogy a csuhás túljusson a delérium maximum nevezetű tisztító imán.

Az egérke kapott az alkalmon, a leányka mellé csüccsent, és kifaggatta őt problémájáról. A lányka gondja, csakúgy mint ő maga igen egyszerű volt. Az egérke elpuffogtatott néhány lopott idézetet, melyet maga sem értett igazán, de annyira jól hangzottak. Mint az a buta emberekkel lenni szokott, a lány végighallgatta az egérke cincogását, egy szót sem értett belőle, de átragadt rá az egér izgalma és optimizmusa. Úgy érezte nemhogy a maga satnya kis gondjával, de a világ legnagyobb oroszlánjával is könnyedén elbánna. Hazarohant és elújságolta lökött kis barátnőinek, micsoda nagy elme is ez a kisegér.

A történet innen rohamléptekkel folytatódik. A kisegér egyre népszerűbb lett azok körében, akik vagy annyira ostobák voltak, hogy az egér szavaiból semmit nem értettek, vagy annyira lusták, hogy saját gondjaik megoldása helyett inkább jó kifogásokat kerestek. A kisegér már a főtéren prédikált, százak követték, sőt még más falvakból is átjött néhány bolond, azt gondolván, ha sokáig hallgatja az egeret, majd megokosodik.

Az egérkének hamarosan újabb mákos malacvacsora jutott, ugyanis a főtéren sétált egy városi uraság. Bár elsőre tudta, hogy ez az egérke annyi marhaságot hord össze, hogy az már fáj, azt is látta, hogy a körülötte álló iq huszárok hipnotizálva hallgatják őt. Sőt, egymást ostorozzák, vagy éppen bíztatják az egérke sületlenségeivel. Az uraság, mivel jó szimata volt, azonnal megérezte a pénz szagát. Felkarolta a kisegeret, és elvitte a nagyvárosba. A városban ugyanis jelentősen több buta ember él, mint vidéken.

Az egérke fürdőzött a dicsőségben és a népszerűségben. Ömlött belőle a marhaság, de ez nem volt baj, mert azok, akikhez szólt úgy sem értették meg még a faék fogalmát sem. Hanem, amikor már komolyabb témákat is érintett, amikor már olyanok is a rajongók közé álltak, akiknek valós, sőt súlyos problémájuk is volt, baj lett.

Az emberek zöme követni akar valakit, vagy valamit, mert lusta önmagától gondolkodni. Az a jó, ha megmondják, mit higgyünk, mi legyen a véleményünk, hogyan viselkedjünk, hogyan érezzünk. Azonban ha ezt egy kisegér mondja meg az embereknek, akkor ott a katasztrófa borítékolható.

Egyre több megnyomorodott, lelkileg kifacsart ember lett birodalom szerte, akik azt hitték, a kisegér jól mondja, csak ők csinálják rosszul. Sokan nyúltak a borhoz, mert már nem voltak képesek napi szinten elviselni azt az ostorzivatart melyet a közösségük és önmaguk mértek a hátukra.

A bortól és keserűségtől már csak egy lépés választotta el őket a misebortól és így annak legnagyobb hívétől, a csuhástól. A csuhásnak feltűnt, hogy egyre többen járnak miséire, de a gyülekezet már nem kizárólag értelmes felhőtlenül boldog emberekből, hanem megtört hisztériásan a boldogságot, az örömöt üldöző lelkekből áll. Először megörült a hirtelen jött birodalmi népszerűségnek, de azért bökte a csőrét, hogy vajon mitől lehet ennyi megkeseredett ember oly hirtelen a közvetlen környezetében.

Ekkor szerzett tudomást a kisegér állhatatos tevékenységéről. Nem is késlekedett, azonnal fogta kis tarisznyáját, megtöltötte hamuban sült pogácsával és felkerekedett, hogy megkeresse a kisegeret. Eljutott így a kisegér flancos városi templomához, melynek lépcsőjén agy halott népek nyálaztak éppen rá egy egérke által írt pergamenre.

A csuhást elöntötte a düh, nagyot csapott kampós botjával a pergamen halomra és borízű zengő hangján szónoklatába kezdett. A csuhás nem válogatott a jelzőkben, de ezt az adott helyzetben nem is várhatjuk el tőle. Szidta az egérkét is, de még jobban azokat a marhákat, akiket az egérke dumája meghipnotizált. Egy ringyóhoz hasonlította az egeret, melynek mérgező puncijából bódító nedvek folynak, melyek elpusztítják az ostobák amúgy is szűkös agysejtjeit. Az egérke hívőit érzelmi prostituáltakhoz hasonlította, akik szeretetéhségükben már egy fájdalmas seggbe kúrásnak is úgy örülnek, mintha életük legjobb szexuális élményét élnék át.

Hallotta ezt a kisegér is, aki azonnal üzent mecénásának, az pedig testőreinek. A nagydarab testőrök azonnal a helyszínre siettek és különböző rábeszélő eszközök alkalmazásával meggyőzték a csuhást, hogy heveredjen le egy kicsit a porba és folyassa oda egy kicsit a vérét.

A csuhás, miután újra képes volt járni, hazavánszorgott. Otthon bosszú hadjáratba kezdett. Minden prédikációjában a kisegeret szidta, és híveit gúnyolta. A gyülekezet először még felháborítónak tartotta az egérke viselkedését, és viccesnek a csuhás szidalmait, de érezték, ez a csuhás már nem az a csuhás, akit eddig annyira szerettek.

Szerencsére a csuhás okos ember volt. Rájött, hogy a bosszúból fakadó gúny, a haragból táplálkozó szatíra soha nem lehet annyira könnyű, szabad és igaz, mint az a vicc, melyet nem táplál alantas érzés. Hiszen eddig úgy prédikált, úgy gúnyolta a világot, hogy közben tudta, ő, és hívei mind felette állnak a történéseknek. Nem vicsorogtak mindazon, ami őket érte, hanem felhőtlenül kacagtak rajta.

A csuhás tudta, hogy az ő dolga továbbra is az öröm, a jókedv, és azon biztos tudat terjesztése, hogy az élet nem több, mint egy oltári tréfa, melyben annyi dolgunk van, hogy élvezzük ki minden cseppjét. Felhagyott hát hadjáratával és életét ezen elv terjesztésnek áldozta. Hosszas, hasznos, boldog életet élt. Temetésén az egész birodalom jelen volt, és egy hatalmas miseboros lakomával búcsúztatták szeretett pásztorukat.

A kisegérnek, bár számos csodálója volt, soha senki nem kötődött hozzá igazán. Sokan elpártoltak tőle és egy fiatalabb prédikátort követtek, sokan csak a sikereit szerették, és csak ebben sütkéreztek. Öreg korára rá kellett jönnie, hogy minden egyes szava buta hazugság volt. Magányosan halt meg, egy kukában végezte.

Ugye ezzel..Vége