Nem tudom manapság hogy van, de amikor iskolában jártam az évzáró mindig a Himnusszal kezdődött és a Szózattal ért véget.
Az eb-n a magyar válogatott minden mérkőzésén együtt énekeltük el a Magyar Himnuszt. De nem úgy énekeltük himnuszunkat, mint anno az évzárón. Minden szavát, minden sorát fohászként adtuk elő.
A magyar válogatott nagyszerűen szerepelt az eb-n. Harcos eseménydús torna volt ez. Az osztrákok ellen nagyon szervezetten játszva mondhatni könnyedén győztünk 2:0-ra. Izland ellen egy véleményes tizenegyes után kellett a csapatnak megmenteni egy pontot. Ezen a meccsen a fiúk megmutatták milyen küzdeni akarás van bennük. A Portugálok ellen igazi örömfocit és az eb selejtezők legjobb meccsét játszhattuk.
Aztán jöttek a belgák, és nekünk semmi nem jött össze. Hamar gólt kaptunk, a belgák szinte lemostak minket a pályáról. De a magyar csapat kapott egy utolsó lehetőséget, hogy megmutathassa, milyen fából is faragták őket. Kikaptunk 4:0-ra, de úgy érzem győztünk. Soha senki nem gondolta, hogy a mostani magyar foci a semmiből majd eb-t nyer. Csodálatos siker volt eljutni idáig is. Persze az evéssel jön meg az étvágy. De ennek itt kellett véget érnie. A fiúk hősiesen küzdöttek még akkor is, amikor becsúszott a negyedik. Nagy csapatok véreznek el ilyenkor, adják fel a meccset. Mi nem. A mi fiaink megmutatták, hogy küzdenek a sípszóig.
Sokan fanyalognak, sokan most megmondtamoznak, sokan mondják eddig is szerencsénk volt csak. Igen hatalmas szerencsénk volt. Hogy ez a magyarok istenének, a sorsnak, a több millió szurkoló pozitív energiájának, vagy pusztán a véletlennek köszönhető, mindenki döntse el spirituális beállítottságától függően.
Sokan azt mondják, na most aztán egy diktátor bohócai leszünk. Sokan úgy vélik, nem a focival kéne foglalkozni, hanem az egészségüggyel, az oktatással.
Sokan úgy vélik, más sportokra kéne figyelmünket szentelnünk, hiszen úszóink, kajak/kenusaink, íjászaink és hála égnek, ki tudja még mennyien „érdemlik” figyelmünket.
Én azt mondom, mindenkinek igaza van. De! Mert ugye mindig van egy de.
Ez a két hét nem a fociról szólt. Az elmúlt két hétben kiderült, hogy egy hógolyó elindíthat egy lavinát, vagy ha jobban tetszik, egy fecske is csinálhat nyarat.
Isten áldását kérjük minden alkalommal, amikor elénekeljük a himnuszt. Egy lehetőségre várunk, a márciusi ifjakról álmodunk. Valamiről, ami kibillent minket a fotelekből, amitől a „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez”. Eljött a pillanat.
Egy edző megfertőzött 23 focistát. Ez a 23 focista megfertőzött 10-20 ezer rajongót, akik ott voltak a csapat mellett minden egyes mérkőzésen. A tv-nek köszönhetően ők együtt újabb százezreket, milliókat fertőztek meg.
A nagy kérdés pusztán az, mi megtesszük-e azt, amit elvártunk ezektől a fiúktól? Mi azt vártuk, adjanak bele mindent, küzdjenek, harcoljanak az országukért egy csapatként. Vajon mi, szurkolók csak ülünk és másoktól várjuk ezt el, vagy igazi férfiak, nők vagyunk és mi magunk is mindent beleadunk. Vajon ma úgy mentünk el dolgozni, hogy az országért teszünk mindent és mindenkit, aki a mi népünkért tesz csapattársként tisztelünk? Vajon ma reggel a metrón átadjuk-e a helyünket, vajon kiengedjük, vagy éppen beengedjük-e magunk elé autóstársunkat? Vajon a munkahelyünkön mi magunk is 100%-os teljesítményt nyújtunk? Vajon ma felkarolunk egy elesettet? Vajon ma rámosolygunk egy idegenre, csak azért, hogy jobb napja legyen? Vajon, ha egymásra nézünk, ott csillog még a szemünkben, hogy „Hajrá Magyarok!”?
Üljünk rá erre a hullámra! Vegyünk példát a magyar válogatottról, sőt vegyünk példát az összes magyar sportolóról, szakácsról, kőművesről, mindenkiről, aki elismertté teszi a nevünket!
Minden évzáró a himnusszal kezdődik. A himnusz egy fohász. Az évzárók pedig a szózattal végződnek, ami egy út. Olvassuk el újra olyan nyílt, tiszta szívvel, ahogy a meccsek előtt a himnuszt énekeltük:
Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.
Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
