A megbocsátás
Az utóbbi időben többször is szembe jött velem olyan téma, melyben a szereplők nem értették, vagy félreértelmezték a megbocsátás fogalmát. Keresgéltem a neten, hátha valaki leírta, mit is jelent a fogalom? Bár rengeteg sablonnal találkoztam, örömmel láttam, hogy sokan értik, a megbocsátás nem arról szól, aki vétett ellenünk. A megbocsátás rólunk szól.
A legfontosabb kérdésre azonban nem találtam választ. Hogyan bocsássunk meg? Ezért úgy döntöttem, én is leírom, mit gondolok a témáról.
„Bocsánat!”, „Bocsáss meg!”, „Bocsi!”, „Elnézést!”. Olyan szavak, melyekkel naponta többször is találkozunk. Társadalmi elvárás, hogy, ha valakinek kellemetlenséget okozol, bocsánatot kérsz. A szóhasználat egyre ritkábban tudatos, és még, ha tudatos is, sok esetben rosszul értelmezett.
Valamiért azt hisszük, ha valaki vétett ellenünk, függetlenül attól, hogy szándékosan, gondatlanságból, vagy csak egyszerűen a körülmények által kényszerítve, „tartozik nekünk egy bocsánatkéréssel”. Amikor megbántanak, mi felvesszük a jól begyakorolt „meg vagyok sértődve” szerepet, és addig játsszuk, míg el nem érjük, hogy a sértő kellően megalázkodjon. A dolognak, azon túl, hogy nevetségesek vagyunk semmi értelme nincs. Mi mégis képesek vagyunk hetekig nem szólni a másikhoz, lehetőleg mindenhol keresztbe tenni neki, csak azért, mert az a szemétláda tett ellenünk valamit, és még bocsánatot sem kért.
Aztán, ha végre megérkezik a várva várt bocsánatkérés, mi nagyvonalúan megbocsátunk, ergo a másik fölé helyezzük magunkat, így az incidensben megsérült önbecsülésünk a helyére pattan. Azért is várjuk el a bocsánatkérést, mert úgy érezzük, aki bocsánatunkért „esdekel”, meghajol előttünk. Ezzel a gesztussal tehát kiegyenlíti a számlát, mindketten folytathatjuk az életünket tovább.
Alapvetően a dolog jól is működik addig, míg a megalázkodás mértéke értékrendünk szerint egyensúlyban van az okozott „kár” mértékével. A bűnös bűnhődni, a sértett büntetni akar.
A bocsánat kérésének célja, hogy önmagunkban feloldjunk egy problémát. Azért akarunk bocsánatot nyerni, mert reményeink szerint ezzel tettünk megsemmisül, önvádunkat könnyebben oldhatjuk fel. Azt tudjuk, hogy amit tettünk, az rossz volt, de nem feltétlen értjük az okait tettünknek. Pedig a kulcs a megértés.
Társadalmi norma, hogy a bűn büntetést von maga után. Osztályozzuk a bűnöket és értékük szerinti büntetést rovunk ki a bűnösre. A bűn ugyanis a társadalom által hozott szabályok megszegése. Egy tettet nem tudunk minősíteni, mindaddig, míg meg nem vizsgáljuk a társadalomra gyakorolt hatását. Elcsépelt példa erre a gyilkosság. Ha valaki önhatalmúlag megöli embertársát, bűnt követ el, hiszen a társadalom egy szabálya ellen vétett. Az a hóhér azonban, aki büntetésből öli meg a gyilkost nem követ el bűnt.
Már gyermekkorban megtanuljuk, hogy, ha vétünk környezetünk ellen, büntetést kapunk. Miután letudtuk a büntetésünket, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Tehát elménk megtanulta az idők során, hogy a bűnért büntetés jár. Persze nem zárhatunk mindenkit börtönbe, vagy a saját szobájába élete minden bűnös tettéért. Ezért a bűnhődés más formáit kell kitalálnunk.
A probléma az szerintem, hogy a büntetéssel legitimmé tesszük a bűnt. A szavaink rejtik a lényeget, amikor azt mondjuk, „megfizetett bűneiért”. Pedig a bűn ára nem a bűnhődés kéne legyen, hanem a megértés.
Szeretnék most eltekinteni azoktól a vétkektől, melyekért börtön jár a mai normák szerint és inkább azokra az esetekre fektetni hangsúlyt, melyek szinte bármely emberrel megtörténnek. Azért teszem ezt, mert mondandóm sokkal jobban átcsúszik kisebb horderejű problémák esetében. Hiába is mondanám, hogy egy gyilkos nem börtönt érdemel, hanem azt, hogy valaki segítsen neki megérteni, mit tett, és miért tette? Az emberek többsége nem ad ilyen kegyelmet. Ők azt akarják, hogy a bűnös szenvedjen, legalább annyira, mint amennyire áldozata.
A minap hallottam egy esetről, ahol egy férfi megerőszakolt és megölt egy 4 éves kislányt. A felháborodott tömeg betört a börtönbe, kirángatta a gyilkost, megverték, majd felakasztották.
A legtöbb ember a hír hallatán úgy érezte, ez az igazságszolgáltatás. „Bárcsak minden beteg állat ezt kapná”. Hogyan is lehetne egy ilyen szörnyű tett után azt mondani, hogy amit a felháborodott tömeg tett, az a lehető legrosszabb dolog? Hogyan mondhatnám azt az édesanyának, hogy adjon egy esélyt hogy a gyilkos megértse, mit tett és miért? Vajon, ha az én gyermekemmel történne ez, én magam képes lennék erre?
Ezért ne firtassuk az ilyen súlyos bűntetteket! Hitem szerint, ha az emberek saját apró problémáikat képesek lesznek feldolgozni, majd képesek lesznek megoldani nagyobb horderejű gondokat is.
Tehát mindennapos bocsánatkérések a vétkes oldaláról. Ha úgy gondoljuk, vagy környezetünk jelzéséből úgy érezzük, valami rosszat követtünk el, a legfontosabb, hogy magunkban értékeljük a helyzetet. Önmagunkban tegyünk rendet! Hiába sajnálkozunk ugyanis, hiába mondjuk el ezerszer, mennyire sajnáljuk, és mennyire vágyunk a bocsánatra, az igazi feloldozás csak belülről fakadhat.
A „Bocsáss meg!”, „Megbocsátok.” párbeszéd azon túl, hogy jól hangzik, az égvilágon semmire sem jó, sőt káros. Aki bocsánatot kér, csak feloldozásra vár, nem akar foglalkozni saját bajával. Aki elvárja a bocsánatkérést csak elégtételre vágyik, sem az nem érdekli, mi a tett oka, sem az, miért is bántja őt a tett? Még amikor megkérdezik tőlünk, hogy „de miért tetted ezt?” akkor sem az igazi válaszra várnak.
Vétkesként tehát az első dolgunk feltenni a kérdést, vajon valóban vétkeztem-e? Ha a válasz igen, a következő kérdés, mi motivált vétkem elkövetésére? A válaszokból tudni fogjuk, mi is a problémánk gyökere.
Ha a válasz, nem, akkor két út áll előttünk. Az egyik, magasról tojunk a dologra. Az, hogy a másik fél megbocsát-e, vagy sem, nem rajtunk múlik. A másik út, hogy megpróbáljuk megérteni, vajon miért is sértette őt tettünk?
Az erre a kérdésre adott választ használhatjuk arra, hogy a jövőben moderáljuk viselkedésünket. Nekem nincs bajom azzal, ha valaki pont letojja a környezetét és csak magára figyel. Az ilyen emberekkel történő interakciók során tudja az ember a legtöbbet megtanulni saját magáról. Ha azonban fontos számodra a társasági érintkezés, lehet célszerű kicsit odafigyelni viselkedésedre. Nem azt mondom, hogy változz meg, csak azt, hogy egy kis simulékonyság, kompromisszum még nem a világ vége.
A lényeg, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy bármit is tettünk, az eset következtében önmagunkban kialakult problémát csak mi magunk vagyunk képesek megoldani. Nem számít, hogy a másik fél megbocsát-e vagy sem. Az sem, hogy egyáltalán sérelemnek érezte-e azt, amit vele tettünk. Az önvád az, amire figyelmünket fordítanunk kell, mert az legalább annyira káros, mint a harag.
Ha képesek vagyunk saját magunknak megbocsátani, azaz megérteni és feldolgozni tettünket kiváltó okokat, akkor másnak sokkal könnyebben meg tudunk majd bocsátani. Csak meg kell értenünk, hogy a harag, melyet a vélt sérelmünk táplál, bennünk jóval több kárt okoz, mint abban, akire kivetíteni szándékozunk. Azt is tudnunk kell, hogy a megbocsátás nem egyenértékű a tett helyeslésével. A megbocsátás csak nekünk, rólunk szól.
Ha valaki elkövet ellenünk bármit, ami nekünk rosszul esik, az első és legfontosabb kérdés, amit magunknak fel kell tennünk, az az, hogy miért is esik ez rosszul nekünk? Egy másik írásomban a gonoszról beszélek, a válasz egy része erre a kérdésre abban az írásban lesz. Itt hadd mondjak csak annyit, hogy az érzett fájdalom a gyengeség jele. Mielőtt bárki is felhördül, a gyengeség nem egy negatív tulajdonság, nem sértés. A gyengeség csupán egy jelző. Ha nekem bárki azt mondja, te kopasz kis köpcös, és ezen megsértődök, biztosan tudhatom, hogy engem igenis zavar a magasságom és testtömegem aránya, valamint hajszálaim nem kielégítő mennyisége. Vérmérsékletemtől és neveltetésemtől függően a sértőnek visszavághatok egy jó kis sértéssel, visszavághatok jobb öklömmel, vagy akár megpróbálhatom őt sértődésem látványával lelkileg terrorizálni. Bármely lehetőséget is válasszam, biztos lehetek benne, hogy a zavaró tényezőt, mely méreteimmel és fejtetőm szőrtelenségével kapcsolatos nem fogom tudni feldolgozni. Viszont, ha én megbékéltem saját megjelenésemmel, és ilyen állapotomban érkezik a sértés, az lepereg rólam. Tehát a gonosz szándék fegyvertelen lesz ellenem. Talán még arra is marad energiám, hogy azon gondolkozzam, a másik fél, vajon miért is akart a lelkembe taposni? Lehet egy korábbi sérelméért próbált így elégtételt venni, lehet valamilyen komplexusát próbálta így elrejteni, de az is lehet, hogy valaki más okozott benne korábban törést, amit most rám vetít ki.
Ha meg tudom érteni indítékait, akkor ahhoz megfelelően tudok majd reagálni. Jézus azt mondta, ha, megütik egyik orcád, fordítsd oda a másikat is!
Sokan, nagyon sokan félreértelmezik ezt a mondatot. Hiszem, hogy soha egyetlen igaz tanító sem akarná, hogy tanítványai birkák legyenek. Jézus nem azt mondja, hogy, ha behúznak neked egyet, akkor szaladj repetáért! Jézus azt mondja, akkor érsz célba, ha elég erős vagy ahhoz, hogy egy pofon ne legyen rád hatással. Ekkor megteheted, hogy annak, aki megütött téged újabb lehetőséget adsz. Nem kihívod, hogy üssön még, nem is az ütés nyomát viselő arcodat mutatod neki, hanem azt a felét, melyet nem bántott. Jézus tanítása egy olyan emberről szól, mint amilyen ő maga. Akit nem köt semmi, aki legyőzi a betegséget, a gonoszságot, sőt még a halált is. Ne akarjunk most azonnal Jézussal versengeni!
Azt is hallottuk már, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! Bizton állíthatom, hogy ez nem azt jelenti, ha valaki beléd rúg, te simogasd meg a buksiját! Inkább azt jelenti, ha valaki bánt, ne bántással reagálj, hanem megértéssel!
Hogyan tudunk tehát megbocsátani önmagunknak és másoknak?
Erre nagyon nehéz egy sablont húzni, mert vétek és ok millió van. Alapelvként az tudnám mondani, akár magunknak, akár másnak szeretnénk megbocsátani, ássunk olyan mélyre önmagunkban, amilyen mélyre csak tudunk! Ha valaki olvasta a dühről írt írásomat (mely hangoskönyv formában is megtalálható a youtube-on), már nagyjából tudja, hogyan is kell felkutatni az okokat magunkban. Kérdezzük magunkat folyamatosan, és ne vessük el a legvadabb válaszokat sem! Legyünk újra ötévesek és folyton csak azt kérdezgessük, amit a fluimucil kisgyerek. De miért?????
Könyörögve kérek mindenkit, hogy ne próbálja megértés nélkül elengedni haragját! Ne meditálj azt szajkózva, hogy „megbocsátok”! Ez pont annyit ér, mint egy kartörésre bevenni egy algopirint. (Nem támogat egyik gyógyszergyártó sem). Meditálj, de a problémádon! Ha megbántottak, akkor megtalálták egy gyenge pontodat.
Azt szokták mondani, hogy mindenkit csak olyan probléma ér, amit fel is tud dolgozni. Szerintem nincs olyan probléma, amit ne tudnál valahogy feldolgozni. Eltemetheted magadban, dühösen, hisztisen rohangálhatsz körbe-körbe mások megszánására bazírozva, vagy megnézheted, tényleg 10G-vel gyorsulsz-e, ha leugrasz egy hídról. Mindegyik megoldási kísérlet egy problémára.
Most olyat mondok, amitől korábban égnek állt a hajam. Tekints a problémákra úgy, mint lehetőségekre! Aki ezt kitalálta, tuti nem volt normális. Mégis, cefet mód igaza van. Minden probléma egy lehetőség arra, hogy még jobbá fejlődj.
Kívánom, hogy sikerrel járj haragod feldolgozásának útján!
