Azt akarom elmondani, hogy mennyire nem értjük, milyen elcseszett módon tekintünk a világra, és mennyire elszúrtuk ezzel.
Igazából három mondatban össze lehet foglalni a dolgot. A munka elveszítette értékét azzal, hogy értékelni kezdtük. A gondoskodás szintén értéktelen lett azzal, hogy szerződéssé korcsosult. A felelősség bábjából pedig a hatalom lepkéje bújt elő, köszönhetően az emberi lustaságnak és butaságnak.
Írnom kéne egy tanulságos mesét, ami arról szólna, hogy van egy nagy család, és mindenkinek van valamilyen szerepe benne. Mindenki munkája ugyanannyira fontos, és ők nem is értenék, ha azt mondanám nekik, hogy ugyanannyit is ér. Ugyanis ők nem mérik a munkát, hanem végzik. Természetesen a család gondoskodik a nagyszülőkről, és azon tagokról is, akik valamilyen okból ideig-óráig, vagy éppen tartósan nem képesek munkát végezni.
Tehát a család minden erre alkalmas tagja teszi a dolgát. Nem kap fizetést, de kap enni, inni, van hol aludnia, szórakozásra is van ideje és lehetősége. Nincs főnök-beosztott viszony, van vezető, aki átlátja a bonyolult feladatokat, és képes delegálni a munkát, felelősséget vállalva minden döntéséért. Gondoskodnak a gyengékről, és az elesettekről, a szeretet törvényének engedelmeskedve. Ez egy utópisztikusan jól működő család, amit bárki simán el tud képzelni.
A mese valahogy úgy folytatódna, hogy aztán történik valami, és már nem működik ez az idilli együttműködés. Például nem tetszik egyeseknek, hogy míg ők mondjuk, 12 órát robotolnak egy nap a földeken, addig mások csak 8 órát ücsörögnek a raktárban. Megbízzák hát a vezetőt, hogy döntse el, ki mennyit kaphat a munkája után a közösből. A vezetőnek persze tetszik a dolog, és ki is hirdeti a következőket.
Először is ő mostantól csak a vezetői és értékelési teendőit képes ellátni, más munkát nem végez. Továbbá mostantól sem a munka, sem a megtermelt, illetve előállított termékek nem egyenértékűek. Ha valaki többet dolgozik, és minőségi terméket állít elő, többet kaphat érte. Bevezeti a pénz fogalmát. A pénz lesz az egységes csereeszköz. Pénzre váltják a munkát, majd pénzre váltják a terméket is. Ergo a munka is egy termék lesz. A vezető nem is sejti, mekkora marhaságot fognak az emberek csinálni ebből az ötletből. Mi meg élünk benne, de rohadtul nem vesszük észre.
Na, tehát, a vezető megállapítja, hogy az egyes munkák, illetve termékek mennyibe kerülnek. Pontosabban, csak azt hiszi, hogy megállapítja, mert szegénynek halványlila fingja sincs arról, hogy mi az a piac. Mi már kapizsgáljuk. Egy mondatban összefoglalva a kereslet, illetve a kínálat határozza meg a termék értékét.
A mese tovább bonyolódik, amikor a vezető azon kezd el gondolkozni, hogy ő vajon hogy a francba fog pénzt kapni a „munkájáért”? Az ötlet napnál erősebb világosságot gyújt agyában, adót kell szedni!
Mi a franc az az adó? Az adó adott mennyiségű munka, melyet a társadalomnak kell elvégezni a vezető helyett. Persze a vezető nem azt kéri, hogy dolgozzanak helyette, hanem azt kéri, a munkájukért kapott pénzből adjanak neki.
Újabb probléma üti fel a fejét, mikor az egyik semmirekellő családtag kicsit megbaltázza rokonát azzal a nem titkolt céllal, hogy a kínkeservvel összegyűjtött vagyonkájára tegye kezét. A vezető újabb ötlettel rukkol elő, legyenek olyan családtagok, akik munka helyett a magántulajdonra vigyáznak.
Őket persze megint a családtagok fizetik, így az adó kicsit növekszik.
A vezető azt is látja, hogy hirtelen rengeteg dolgot talált ki, amit le kéne írni, és mindenkire kötelezővé kéne tenni. Így törvényeket alkot. A törvények megmondják az embereknek, hogy mit tehetnek, és mit nem, illetve azt is megmondják, hogy mit kell tenniük a családért.
Ez azonban már nagyon sok munka a vezetőnek, így újabb embereket von ki a munkából, akik segítenek ellenőrizni, értékelni, törvényeket írni, és a többi. Közös vagyontárgyak is lesznek hamarost, amik újabb adóemelésekkel járnak.
Eddig minden közös volt, nem volt magántulajdon. Most azonban van magántulajdon, és van közös tulajdon is. A közösből pedig mindenki lehetősége szerint próbál magánt csinálni.
A törvények között van egy érdekes passzus, mégpedig az elesettek támogatásáról szóló rendelkezés. Eddig a család természetesnek vette, hogy gondoskodjon minden tagjáról. Most azonban már törvényben írják elő a gondoskodást. Természetesen a beszedett adóból fizeti a vezetői csoport az elesettek ellátását. Így, ami eddig egy önkéntes adomány volt, most már törvényileg kötelező. Eddig az, akin segítettek hálás volt a segítségért, és alig várta, hogy visszaadhassa a közösségnek mindazt, amit ő kapott. Mostantól azonban mindez jár! Az öregek, akiket nyugdíjasnak neveztek el hőböröghetnek a magasabb nyugdíjért, a munkaképtelenek tarthatják a markukat, nem kell köszönetet mondaniuk, hiszen jár nekik a támogatás.
A mese még kitérhetne arra, hogyan kötelezik a gyermekeket arra, hogy ezt a sok hülyeséget feltétel nélkül betartsák, illetve hogyan igyekeznek elegendő marhasággal megtölteni a fejüket, ahhoz, hogy ne érdekelje őket a valóság.
Taglalhatná a mese az egészségügy kérdéskörét is. Beszélhetne arról, hogy mekkora biznisz lett a betegség, a gyógyszergyártás, a haláltól való félelem, illetve maga a halál.
Az is egy jó sztori lenne, hogyan kér kölcsön a család egy másik családtól, vagy éppen hogy a fenébe van magánkézben egy nemzeti bank, ki kölcsönöz családoknak, és miért? Miért van adósság, kinek kell azt megfizetni, de legfőképp, miért kellett felvenni azt a hitelt?
Érdekes része lenne a mesének az a fejezet, amiben arról lenne szó, néhány ügyes családtag hogyan tud a pénzből, ami valójában egy értéktelen vacak, sokkal több pénzt csinálni, vagy éppen hogyan döntik adósságba és ezzel rabszolgaságba az együgyű családtagokat. Hogyan lett a pénz termék?
Még talán megemlíthetné a mese, hogy a sok marha hogyan dolgozza halálra magát azért, hogy olyan baromságokat vásárol, amik igazából arra jók,hogy még tovább butítsák őket.
A mese valahogy úgy végződne, hogy egy családtag, aki úgy gondolja, jobb vezető lenne a mostaninál, körbejárja a családot, világra hozva ezzel a kampány fogalmát. Amikor a hatalomátvétel sikeres lesz, többen is megkívánják az élet eme egyszerűbbnek tűnő falatkáját. A családtagok nézetük szerint az egyes vezető jelöltek mögé sorakoznak fel, pártként jellemezve kicsiny tömörülésüket.
Az epilógus röviden taglalná, hogy 300 év elteltével az embereknek lövésük sincs, hogyan, miért alakult ki mindez, csak azt tudják, hogy pénzért kell dolgozni, amiből az állam leveszi az adót, van, aki többet keres, van, aki kevesebbet, még akkor is, ha többet dolgozik. A vezetők kapják a legtöbbet, és nem az számít, hogy mennyire jó vezető, hanem az, hogy mennyi embert tud maga mögé állítani. A vezetők kanala a legnagyobb, amivel bőven mérnek a közösből, és holdudvaruknak is elszórnak néhány morzsát. Egyre kevesebben dolgoznak, és azok is igyekeznek megúszni az adófizetést. Sok a munkanélküli, sok az öreg, a gyerekekért is fizet az állam, így vannak népek, akik azért szülnek, hogy ne kelljen dolgozni. Azok, akik dolgoznak, nem tudnak eltartani több gyereket, hiszen ők tartják el a többieket is, meg persze a vezetőket is.
A tanulságot aztán ki-ki maga leszűrhetné. Én arra jutottam, hogy lehet, nem ártana visszamenni kicsit a történet elejére.
Felismerni, hogy miért is van vezetőnk.
Felismerni, hogy neki nem, hogy több járna kevesebb munkáért, hanem ugyanannyi járna, mint másnak, sokkal több munkáért és felelősségvállalásért.
Emlékezhetnénk, hogy a pénz nem Isten, csak egy buta váltóeszköz.
Az is eszünkbe juthatna, hogy mi anno közösen dolgoztunk a családért, mindent beleadva, majd mind egyenlőként élveztük a munkánk gyümölcseit.
Megérthetnénk, hogy az adó azért van, mert ebből fizetjük azokat, akik most ezt a bonyolult, túlszabályozott rendszert fenntartják, azokat, akik lusták dolgozni, azokat, akik a gyermekszülést biznisznek tartják, azokat, akik öregek, vagy csak ügyesen idő előtt nyugdíjba mentek.
Ha ezeket újra tudnánk, akkor mind rájöhetnénk arra, hogy, ahogy most élünk az pontosan leírja, mennyire buták vagyunk.
