A kézikönyv
Amint megtudtam, hogy létezik egy olyan kézikönyv, melyet egy olyan tudat alkotott, amit felfogni is nehezemre esik, gyermeki lelkesedés lett úrrá rajtam. Elmémben cikáztak a kérdések, a gondolatok. Tudni akartam, honnan jött vendégem, hogyan és kik élnek ott? Létezik-e még több világ? Milyen nagy maga a világ? De valahogy éreztem, az alapokkal fogjuk kezdeni, és amíg nem értem meg a földi létet, nem kapok választ más jellegű kérdéseimre. Így lecsendesítettem gondolataimat és csak az előttem álló ismeretekre koncentráltam.
Néha azonban saját magamat figyeltem. Amíg beszélgettünk teljesen megszűnt testi érzékelésem. Óvatosan, nehogy kiessek ebből a meditatív érzetből figyelmemet testemre irányítottam. Testem tette a dolgát. Lélegeztem, vert a szívem, áramlott a vérem, sejtjeim mind dolgoztak, éltek. Nem kívülről láttam magam, pusztán tudatos voltam minden egyes sejtemre. Kinyitottam a szemem, és míg tudatom egy része, bár csendben a chat szobában volt, mindent éreztem, felfogtam magam körül. Megmozgattam ujjaimat, forgattam fejemet, majd ismét becsuktam a szemem. Csak pár másodperces elcsendesedés kellett hozzá és már ismét a chat szobában voltam a lénnyel. Ottlétem nem testi volt. Még test érzetem sem volt ott. Az ott sem jó jelző, mert nem egy bizonyos helyen voltunk. Nehéz elmagyarázni, de annyi történt, hogy tudatunk egy része összeolvadt. Volt idő, éreztem a múlását, az események egymás után történtek, de míg az ottani idő normálisan haladt, addig a térben, amiben testem foglalt helyet az idő lelassult. Sokszor éreztem azt, hogy órák telnek el, miközben a „valóságban” csak a percek vonszolták magukat ólomlábaikon.
- Mesélj, kérlek a kézikönyvről! – kértem látogatómat.
- Mostani beszélgetésünk alkalmával inkább a tartalmáról beszélek neked, mintsem az eredetéről. Ha eljön az ideje, majd arról is beszélünk. Ebben a gyűjteményben minden adat szerepel, amit csak a földről és annak lakóiról tudni lehet. Hatalmas mennyiségű adatról beszélünk. Habár a teljes tudást megosztom veled, ne hidd, hogy ez a tudás mindig ilyen könnyen használható lesz számodra. Megtanítok neked egy technikát, mellyel elérheted tudatod legmélyebb bugyrait is. Gyakorolj, alkalmazd a technikát! Minél jobban fejlődsz, annál nagyobb adatmennyiséghez férsz majd hozzá. Úgy intézem a dolgot, hogy a sorrend összhangban legyen fejlődéseddel. Így a számodra legfontosabb, alapvető információ kerül legfelülre és a magasabb rendű, illetve a kevésbé fontos információ a legmélyebbre.
Ha a teljes tudást rendezetlenül önteném a tudatodba, képtelen lennél azt feldolgozni, és képtelen lennél továbbadni. Ezért továbbra is beszélgetni fogunk, és minden átbeszélt témát elhelyezünk a tudatalattidban.
- Ha jól gondolom, azáltal, hogy a tudatalattimba kerül minden adat a jellemem is változni fog. Ezáltal a döntéseim is mások lesznek. Megváltozik az egész életem?
- Ne rohanjunk ennyire előre! Mindent, amit elmondok neked meg fogsz érteni, és miután megértetted kerül „beültetésre”. A megismerésed által óhatatlanul változni fog jellemed, viselkedésed, de ez egy olyan út, amelyre már magadtól ráléptél. Én csak segítek, hogy gyorsabban haladj előre.
Őszintén szólva kicsit megrémültem. Nem tudtam biztosan, hogy fel vagyok-e készülve egy ilyen feladatra, változásra. Persze én is, mint sokan az olvasók között vágytam arra, hogy közelebb kerüljek céljaimhoz, de egy ilyen hirtelen drasztikus beavatkozás, az új dolgok hirtelen felbukkanása kicsi félelmet ébresztett bennem.
Ennek a félelemnek hangot is adtam, és ezzel meg is kezdődött „beavatásom”.
- Érthető, hogy félsz, ez egy emberi tulajdonság, ahogy arról majd beszélni is fogunk. Most azonban kezdjük a legelejéről. A kézikönyv azért jött létre, hogy a mi fajtánk ki tudjon igazodni a ti világotokban. A kézikönyv által megismerhetjük a földön élő fajokat, azok viselkedését, így nem történhet meg, hogy véletlenül egy csirkével vesszük fel a kapcsolatot. Az emberekre, emberi viselkedésekre is felkészít minket a kézikönyv. Neked főleg ez a része lesz hasznos. Amiket elmondok, azok a saját megfigyeléseink. Lesznek benne olyan kérdések, melyeket megválaszolatlanul hagyok, pontosan azért, mert még nem álltok készen a válaszokra. Így nem beszélünk arról, hogyan, miért lett az első ember.
- Értem, de ezzel kapcsolatban egy nagy dilemmám van. Azt hiszem, hogy egy problémát csak úgy tudok megoldani, ha a probléma gyökeréig hatolok le. Azonban a problémák szinte mindegyike visszavezethető az élet értelmére, a teremtésre, Isten létezésére. Ha ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, hogyan tudok majd tényleges fejlődést elérni önmagam megismerésében? Nem Isten léte számunkra a legfontosabb? Vajon nem tudnánk-e jobb döntéseket hozni, ha tudnánk, életünk valóban véges, vagy végtelen, hogy létezik-e sors, vagy éppen számot kell-e adnunk tetteinkről halálunk után?
- Nézd meg embertársaidat, és válaszold meg magad a kérdést! Vajon egy olyan ember éli meg jobban az életet, aki egy Istenben hisz, vagy egy olyan, aki nem hisz semmilyen Istenben? A legtöbb ember hétköznapjaiban számít-e egy istenség jelenléte? Ha valakivel lehetőséged nyílik jót cselekedni, számít, hogy ezt Isten látja és majd honorálja? Ha valakivel rosszat készülsz tenni, vajon megakadályoz-e a büntetéstől való félelem? Vajon a gyilkost megriasztja a tudat, hogy tettéért elvehetik az életét? Ha az élet alapfeltétele lenne mindaz a tudás, melyet most tőlem kérdezel, vajon nem tudnátok-e rá már az összes választ?
Mi úgy vizsgáljuk a földi életformákat, hogy tudjuk a válaszokat minden feltett kérdésedre. Ha úgy döntesz, hiszel nekem, megismertetem veled minden idevágó tudásunkat.
- Természetesen hiszek neked, kérlek, folytasd!
- Mielőtt belekezdünk, menjünk ki a kertbe, hiszen olyan szép idő van, és talán a mozdulatlan testednek is jót fog tenni egy kis mozgás.
Felálltam hát székemből, és elindultam az ajtó felé. A szomszédjaim, ha láttak, lehet azt hitték be vagyok szívva, vagy csak szimplán meghülyültem, ahogy becsukott szemmel, vagy éppen üveges tekintettel sétálgattam fel-alá a kertben. Érdekes, hogy egyszer sem botlottam meg semmiben, egyszer sem mentem neki semminek. Csak tébláboltam fel-alá, miközben lélekben teljesen máshol jártam.
A nap tényleg ragyogóan sütött, és még ebben az elrévült állapotban is éreztem életet adó melegét. Miközben sétálgattam átfutott az agyamon, mennyi szépséget ad nekünk a föld, és mi milyen kevésre tartjuk mindezt a csodát. Szinte minden tettünkkel csak pusztítjuk, csak elveszünk és semmit sem adunk. Hirtelen arra gondoltam, biztos látogatóm is hasonlókat akar nekem mondani, ezért csábított ki a szabadba. Ő azonban nem szólt egy szót sem. Formát öltött, lehajolt egy hóvirághoz és megérintette. Ez az érintés azonban több volt egy sima tapizásnál. Talán meditatív állapotomnak köszönhetően, vagy talán azért, mert ezt ő is láttatni akarta velem figyelmem teljesen erre az érintésre összpontosult. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, de a lény az érintés pillanatában eggyé vált a hóvirággal. Nem lehetett tudni, hol ér véget ő és hol kezdődik a kicsiny fehér virágocska. De ami ennél is elképesztőbb volt, hogy mindezt én magam is éreztem. A lény ezt az érzés ugyanis az összecsatlakozott tudatunkban osztotta meg. Az érzésben abban a pillanatban semmi különleges nem volt. Olyan érzés volt, mintha erre mindig is képes lettem volna, és mindig is önmagam részeként éreztem volna a növényeket. Most visszagondolva azonban az érzés leírhatatlan volt. A hóvirágban nem volt gondolat, nem volt olyan értelem, mint az emberben, mégis élet volt benne. Nem voltak érzései, vágyai, öröme, bánata, egyszerűen csak létezett. Megtapasztalni akár csak egy pillanatra is ezt az érzés hatalmas élmény volt. Talán ez az érzés lehet az a meditatív állapot, melyet a keleti mesterek megvilágosodásként élnek meg.
- A Földön csakúgy, mint az egész világegyetemben minden mindennel összeköttetésben van. Ez egy nagyon laza kapcsolat, a hajszálnál is milliárdszor vékonyabb szál. Azonban tudatossággal, odafigyeléssel és kellő gyakorlással ez a szál megerősíthető. Az a lény, legyen az ember, állat, vagy bármilyen más életforma, aki ezt az érzést egyszer megtapasztalja másként néz a világra. Miután eggyé válsz egy ilyen apró virággal és megérzed benne az életet, többé már nem kezeled őt tárgyként. Ti emberek eltávolodtatok mindentől, a vékonyka szál köztetek szinte észrevehetetlen. Pedig hatalmas adomány lehetne mindez számotokra.
Nem tudtam ezzel vitatkozni. Vajon, ha mások is megtapasztalnák ezt az érzést tovább pusztítanánk a földet? Vendégem pontosan arról beszélt, amiről gondoltam, hogy beszélni fog. Mégsem mutogatott rám, nem szólt egyetlen rossz szót sem, nem ítélt. Csak megmutatta, ami a szemünk előtt hever, mégsem vesszük észre. Tanított, nem büntetett. Nem kérdezte az okaimat, az indítékaimat. Nem esketett meg, hogy ezután majd jobban bánok az élőkkel, de erre nem is volt szükség. Ha egyszer megtapasztalod az életet mindenben, tisztelni fogod a természetet, erre mérget vehetsz.
folyt köv.
