Péter egy igazi, felhő nélküli, verőfényes nyári napon szürke melegítő nadrágjában és meggypiros mezében lépkedett meglehetősen sietősen. Az izgatottság és az aggodalom különös keveréke uralkodott rajta. Szinte érezte, ahogy a világ beszűkül körülötte. Csak cipőinek váltakozva előretörő orrait nézte. Hirtelen, mintha egy zsinórral húznák oda tekintetét, az utcanévtáblára pillantott. „Sas utca” hirdette a tábla. Péter elmosolyodott, kicsit megkönnyebbült és felszabadultan szedte tovább lépteit.
A Szabadság téren már fergeteges volt a hangulat. A sörpadok és a környező asztalok melletti székek már szinte mind foglaltak voltak. Önfeledten éneklő, vagy éppen hevesen magyarázó szurkolók hada töltötte meg a teret. Péter beállt a sörre szomjazók hosszú sorába, majd a párától opálos poharával lehuppant egy kényelmesnek ígérkező helyre. Egy kis ideig a fehér habot bámulta, majd lassan, reklámba illő módon belekortyolt a hűsítő nedűbe.
Amint lecsúszott az első néhány korty, a kivetítőn megpillantotta a nap hőseit. A feszültség, az izgalom szinte tapintható volt. Férfiak, nők, idősek, fiatalok, gyermekek együtt figyelték a hatalmas kivetítőt. Felcsendült a Magyar Himnusz és Péter hátán a 30 fok ellenére is végigfutott a hideg. Több ezer, sőt több tízezer ember énekelte együtt a himnuszt. Néhányan hamisan, néhányan üvöltve, mások kissé félénken, motyogva. Egy tehetségkutató zsűri vélhetően 1 másodperc alatt véget vetett volna az előadásnak, de ez az ének nem a fülbe hatolt, hanem egyenesen a szívbe.
Isten! Áld meg a magyart! Nyújts feléje védő kart! Balsors, akit régen tép! Hozz reá víg esztendőt! Megbűnhődte már e nép!
Amikor pár nappal ezelőtt jó néhány most jelenlévő fiatal az évzárón ugyanezeket a sorokat énekelték, talán fel sem fogták a jelentésüket. Most azonban szívből imádkozva ejtették ki a himnusz minden egyes szavát. Egy nemzet fohászkodott a sikerért, a győzelemért. Otthon a tévék előtt, mindegyik szabadtéri kivetítőnél, vagy éppen kocsmák teraszán, és nem utolsó sorban ott a helyszínen magyarok milliói együtt összefogva adták oda szívüket egy közös cél érdekében.
A csapatok felálltak, a bíró sípjába fújt, és elkezdődött a mérkőzés. Ha ebben a pillanatban a magyar drukkereknek azt mondták volna, hogy kiskanállal hordják el a Gellérthegyet a győzelemért, nem lett volna egyetlen hezitáló sem.
Péter kicsit eljátszott ezzel a gondolattal. Lássuk csak, 40 évnyi kudarc. A magyar foci a béka segge alá került. Hazai meccsre párszáz drukker látogat csak el. Mondhatjuk, hogy nem sok embert mozgat meg igazán a foci mindennapjaink során. Aztán jön egy áttörés, két meccs a norvégok ellen, és a jó mélyre elásott remény hirtelen a felszínre robban. Majd egy 2:0-s győzelem az első eb meccsen a titkos favorit sógorék ellen. Most pedig szinte egyenrangú ellenfelei vagyunk a Portugáloknak. Ugyanazokkal a játékosokkal, akik korábban csak bukdácsoltak a pályán.
Mi történt? Jött egy Dárdai, majd egy Stork és hitet adott a játékosoknak. A 11 játékos, akik eddig ötlettelenül, hit nélkül bóklásztak a pályán most egy csapattá forrtak össze. Működhetne ez 9 millió „játékossal” is?
Szöglet, kifejelik, Gera, Geraaa, GERAAAAAAA! Micsoda gól! Az emberek őrjöngenek boldogságukban. Egymást ölelik, csókolják, zúg a taps, süvít a ria-ria-hungária, a hajrá magyarok. Söröspoharak repülnek az ég felé és egy kigyúrt, izompólós pacák éppen eljátssza, hogy a szemébe ment sörtől könnyezik. Szurkolók néznek egymásra, látszik az arcukon, hogy nem értik, fel sem fogták, mi történt az imént. Vezetünk Portugália ellen.
Péter a boldogságtól kábultan nyúl söréért és most igazán jóízűen kortyol belőle. Egy középkorú hölgyön akad meg a szeme. A hölgy szemében félelem látszik. Talán nem is jó szó a félelem, inkább féltés ez. Hiszen hallani lehet a gondolatait. Jaj, csak nehogy felbosszantsuk most őket, és rúgjanak nekünk vagy hatot. Péter elmosolyodik, mintha a saját anyját látná. Annak a 11 fiúnak, akik magyar színekben izzadnak, gürcölnek, harcolnak a pályán most minden magyar asszony az anyja is egy kicsit. Az anya pedig félti a gyermekét. Félnek, hogy a gyereket csalódás éri majd. Sok anyuka inkább nem is buzdítja semmi új kipróbálására porontyát, csak a biztos úton igyekszik tartani. Menj fiam/lányom iskolába, tanulj sokat, legyél kitűnő, aztán menj egyetemre, szerezz munkát, férjet/feleséget magadnak! Élj biztonságosan!
A mi korosztályunk – gondolja Péter – még a kommunizmusban volt gyerek. Fekete-fehér tévénk volt, a mobilról, számítógépről, internetről még nem is hallottunk. Aztán úgy a húszas éveinktől a fejlődés olyan ütemű lett, amivel nem könnyű lépést tartani. És ez a fejlődés nem csak a technológiát érintette. Engem még titokban kereszteltek meg, 50$-t vihettünk magunkkal külföldre, ha egyáltalán kimehettünk. A banánért kígyózó sorokba kellett állni és csak télen juthattunk hozzá. Nem tudtuk mi az a hiperaktív, csak azt, hogy Pistike rendetlenebb a többinél. A mai gyerekek mindezt őstörténelemnek gondolják. Mi azonban ebből a kőkorszakból jövünk. És most mi mondjuk meg nekik, hogyan kellene élni egy olyan világban, amit mi magunk sem értünk?
Figyelj! Állj elé! Jaj ne! LES! Huh, jól van. Szinte hallani lehet, ahogy a kövek legördülnek. Most megcsapott mindenkit az egyenlítés szele.
- Jók ezek a Portugálok, a franc essen bele! – mondja egy férfi Péter közelében.
A felesége megsemmisítő pillantással méri végig.
- Akkor szurkolj nekik! – mondja.
A férfi, akinek a szemén látszik, hogy óránként öt liternél nagyobb a fogyasztása békítőleg megsimogatja felesége hátát.
- Jól van, na nyuszikám, nem azért mondtam. Hajrá Magyarok! Hozzak neked egy bambit?
A választ már meg sem várja, hiszen már teljes két perce üres a műanyag pohár a kezében. Kap hát az alkalmon és gyorsan újratankol. A feleség még füstölög kicsit magában, a részeges disznókról és a mértékről elmélkedik félhangosan, de a szemén látszik, hogy ez csak amolyan határkijelölő műbalhé volt.
Ma senki nem tud haragudni igazán senkire. Na jó Ronaldót mindenki utálja most, de ez is csak 90 percig tart, aztán majd egy BL meccsen meg istenítjük.
Péter is érzi, hogy az az egy sörike unatkozik a pocakban, így gyorsan szerez neki társaságot. A sorban egy szőke lány mögé áll. A lány arcán piros fehér zöld csíkok jelzik az egyértelmű dolgot, ő bizony magyar drukker. Péter azon gondolkozik, hogyan kéne megszólítani, amikor egy másodperc tört részére olyan csönd lesz, mintha nem is éppen magyar meccset közvetítenének, majd csalódott zúgás hallatszik. A Portugálok kiegyenlítettek. Péter átkozza magát, a fenének kellett sörért menni, várhatott volna a szünetig. Jó, hogy hosszabb lesz a sor, de akkor is, most ezen megy el ez a nyüves meccs? Péter lopva szétnéz szúrós, vádló tekinteteket keresve, de hamar rá is jön, hogy mekkora ökör. - Nem miattam kaptunk gólt. – gondolja, - néha még mindig hajlamos vagyok olyan dolgokért felelősnek érezni magam, amihez semmi közöm. Jó, persze, hozunk ezt-azt a családtól, amit később gondos munkával kell kigyomlálnunk magunkból.
Most már más okból néz körbe. Furcsa, hogy nincs szitok, nincs „áááá én megmondtam”-ozás. A szurkoló tömeg bíztat, támogat még mindig. Hibáztunk, kaptunk egy gólt, sebaj, gyerünk tovább. De jó lenne ezt az élet minden területén megélni.
Végre lefújták, szünet. Már csak 45 percet kéne kibírnunk. De jók vagyunk és a döntetlennel is továbbjutunk. Igaz Izland is vezet és így, ha kikapunk csak harmadikok vagyunk, de sebaj.
A szurkolók kihasználják a szünetet, hogy feltankoljanak, vagy éppen helyet csináljanak a következő adagnak. Közben megy az elemzés. Dzsudzsi jól nyomja, de ez a Szalai kevés ide. Miről beszélsz? Nem láttad, hogy osztja a Portugálokat? Dolgozik, tartja a labdát, csinálja a helyet.
A szünet gyorsan eltelik, jöhet a második félidő. Mindenki keresi a helyét, páran még épp az egészségügyi sétájukról jönnek vissza. Szabadrúgás!!! Milyen jó helyről. Na gyerünk Dzsudzsi, tekerd be. Megpattan, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Kettő egy ide! Ez hihetetlen! Csoportelsők vagyunk megint! Az öröm még nagyobb, mint az első gólnál. Most kezdődött csak a második félidő, de már lefújhatnák. Letámadunk, vissza fiúk! Ronaldo!
2:2. Ez gyors volt. – El kell ismerni, ezt szépen csinálták! – Mondja Péter mellett egy pocakos férfi.
-Sebaj, rúgunk nekik még egyet.
Péter felkapja a fejét. És nem tévedés, ezt látja az arcokon is. Az emberekben a remény hitté érett. Igen, ez a csapat képes még egy gólt rúgni, képes nyerni. Elképesztő látni ezt a változást az embereken. A meccs elején a tisztes helytállás volt az, amiben sokan reménykedtek. Persze a legtöbben hangoztatták, hogy nyerünk, de a szemükben látszott, ők is csak szeretnének hinni ebben. Most azonban az aggodalom, a féltés, a bizonytalanság, a remény eltűnt, és helyette a magabiztosság az úr. Tudjuk, hogy nyerünk!
Oh édes Istenem! – Gondolja Péter – ha csak a tizedét át tudnánk vinni ennek az érzésnek minden egyes napunkra, már csoda történne.
Szabadrúgás, szinte ugyanonnan, na jó kicsit távolabb. Nem, ez nem lehet, de mennyire jó lenne! Dzsudzsák rúgja. Bele a sorfalba. De visszapattan, meghúzza, ellövi, megpattan, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!
3:2. Hát mi van itt? A magyarok 3 gólt rúgnak Portugáliának?
- Én megmondtam, megmondtam! – üvölti a pocakos látnok.
Péter pontosan tudja, élete egyik legnagyszerűbb élményét éli most meg. Ha lesznek unokái valaha, ezt a történetet ezerszer is elmondja majd nekik. Minden sejtje bizsereg attól a hatalmas energialökettől, ami itt az emberekből árad.
A Portugálok végül kiegyenlítettek, de a magyar csapat így is első helyen jutott tovább a csoportból.
Péter hazafelé bandukol, közben igyekszik feldolgozni az őt ért hatalmas élményt. Megnézett egy focimeccset, amin történetesen a magyarok játszottak. Ügyesek voltak a fiúk, rúgtak 3 gólt egy jó csapatnak, igaz kaptak is hármat. Mi változott? Semmi. Jobb lett ettől nekem? Nem, de akkor miért érzem ilyen jól magam? Olyan „ide nekem az oroszlánt is” érzésem van. Mintha bármire képes lennék. De miért?
Itt van egy csapat, akik évtizedekig semmire nem voltak képesek nemzetközi szinten. Most azonban azok a játékosok, akik korábban ügyetlenek voltak ügyesek lettek. Ha egyenként nézzük őket nem lettek feltétlenül jobbak. Ha azonban csapatban nézzük őket, akkor a változás leírhatatlan. És a szemeik. Te jó isten. Az a csillogás. Hallgatva a nyilatkozatokat az embernek olyan érzése van, hogy ezek a fiúk rátaláltak valamire. Mintha a csapat a családjuk lenne, a csapattársuk pedig a testvérük. Az egyén feloldódott a közösségben. Ettől nem szűnt meg egyénnek lenni, nem lett kevesebb, sőt, mintha több is lenne.
Jó persze, jött egy jó edző, és kész. De az edző nem volt ott a pályán! Nem mondta meg, most melyik lábával merre rúgja a labdát. Felállított egy stratégiát, majd kiosztotta a szerepeket. De ez még nem volt elég neki. A szereplőkbe még hitet is táplált. Mindenki elhitte, hogy elég jó arra a szerepre, amit kiosztottak neki. És, ha minden szereplő jó a szerepére és a forgatókönyv is jó, akkor mi baj lehet?
Hogy lejátszák egymást a színpadról. Itt jött a másik zseniális – bár eléggé evidens – húzás. Csináljunk csapatot a gárdából. Nem nagy kunszt minden posztra megtalálni a legjobb játékost. A nagy kunszt megtalálni a jó játékosokat, majd összeforrasztani őket. Nincsenek mellékszereplők, csak egy főszereplő van. Egy 11 fejű 22 lábú lény.
Majd Stork mindezt megfejelte még egy motiváló videóval is. Jó persze, filmekből összeollózott duma, ami alatt fut néhány szép megoldás. Hát ez az. Nem az a fontos, hogy mit mond, hanem az, hogy ki mondja!
Itt van most egy igazán szép sportteljesítmény. De ami még fontosabb, itt van egy működő séma arra, hogyan lehet egyénekből csapatot kovácsolni. Aztán itt van pármillió örömben úszó ember, akik most pozitív energiával túltelítettek. És főleg itt van megannyi fiatalember, akik egy ilyen példán tudnak felnőni.
Vajon mi lenne, ha mától Magyarországon mindenki a magyar válogatottban játszana? Ha külföldre csak azért mennénk, hogy eltanuljunk valami újat, amit ők jobban tudnak, majd a tudást itthon kamatoztatnánk? Ha a mi válogatottunkban sem lennének mellékszereplők, és csak egy 9-10-15 millió fejű lény lenne a főszereplő? Ha a kukás és a miniszter ugyanazért a célért dolgozna a legjobb tudása szerint? De jó is lenne! – gondolta Péter.
