Elme-rengés

1. fejezet

A találkozás

Bárányfelhős napsütéses péntek délelőttre ébredtem. Még ott motoszkált bennem a legutóbbi álmom, de már nem emlékeztem rá, csak egy érzés halványodó emléke maradt bennem. A fürdőszoba felé igyekezve még egy utolsó kísérletet tettem, hogy felidézzem az álmot, mert tudtam, jó dolgok történtek benne. Mire végeztem a fogmosással is az álomnak még emléke sem maradt.

Megkezdtem szokásos rutinomat, átöltöztem, kimentem kicsit a kertbe, magamba szívtam a friss tavaszi reggel illatát. A növényeim már szépen fejlődtek a korábbi borongós színek után ismét az élet uralta a kertemet. Madárcsicsergés fokozta az idilli hangulatom.

Rövid ideig csukott szemmel élveztem az erősödő nap melegét arcomon, majd leültem számítógépem elé. Amint bekapcsoltam a gépet, úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Vártam, hogy valamilyen félelem kerítsen hatalmába, de meglepődve tapasztaltam, hogy teljesen nyugodt vagyok. Abban a biztos tudatban fordultam meg, hogy valaki, vagy valami van a hátam mögött. Mozgásom mégsem volt kapkodó, vagy rémült. Olyan érzésem volt, mintha egy ismerősöm lenne mögöttem, inkább kíváncsiságot tapasztaltam magamon semmint rettegést.

Amint megfordultam a kíváncsiság csodálattá változott át. Nehéz szavakba öntenem, amit láttam. Egy formátlan forma, egy anyagtalan anyag lebegett a szemem előtt. A lény érezhetően élt és úgy váltogatta formáját, mint ahogy egy láthatatlan lufiba töltött színes gáz, vagy valamilyen anyagtalan testtelen víz. Aztán hirtelen néhány pillanatra olyan kézzel fogható anyaggá és formává változott, hogy könnyedén megérinthettem volna, de a következő pillanatban már megint formátlan anyagtalan valami lett.

Ámulatom elnémított, agyam teljesen lefagyott, ami az én esetemben felér egy kisebb áldással. Már oly régóta igyekeztem agyamat csendre bírni, hogy ezért a megtapasztalásért őszinte hálát éreztem az előttem lebegő jelenségnek. Ő erre elmosolyodott, ami meglepő egy anyagtalan formátlan izétől, majd megszólított. A hangját nem a füleimmel hallottam, és nem is gondolatban beszélt hozzám. Egész egyszerűen tudtam, hogy mit „mond” vagy „érez”.

• Tudod-e, hogy ki vagyok én? – kérdezte
• – feleltem
• Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég!
• Te lennél Isten?
• Te mondád

Ami ezután következett, arra nem vagyok büszke. Akik jobban ismernek, tudják, hogy korábban elég sokat „veszekedtem” Istennel, vélt rossz sorsom okán. Abból az egyszerű gondolatból indultam ugyanis ki, hogy, ha minden jót Istennek köszönhetünk, akkor minden rosszat is neki tulajdoníthatunk. Így megfogadtam, ha egyszer lehetőségem lesz vele szemtől szemben állni, hát nem fogom vissza magam. A lehetőség úgy tűnt elérkezett. Felugrottam, és a lehető legtrágárabb csak Istennek fenntartott sértéseimet üvöltve nekiugrottam. Szerencsémre éppen olyan pillanatban kaptam el, mikor Istenként anyaggá vált, felvéve a sokak által elképzelt fehér ruhás, fehér szakállas öreg bölcs alakot. A második jól sikerült állas után ismét köddé változott, és „hangját” mindennél hangosabban éreztem:

• Állj már le, csak vicceltem, nem én vagyok isten!

Kezeimet ökölbe szorítva, homlokomon kidagadó erekkel álltam ott miközben düh és szégyen kavargott bennem.

• Ki vagy akkor? – kérdeztem
• Egy utazó vagyok, aki a galaxisokat járja, elég, ha ennyit tudsz. Hát öregem ilyet még életemben nem láttam. Bemutatkozok neked Istenként, erre te nekem támadsz?! Találkoztam már néhány emberrel, olyanokkal is, akik szenvedtek életükben, de még ők is leborultak előttem, ha megláttak. Mi bajod van neked Istennel?
• Te ismered Őt? Tudod, hol van? Létezik?
• Na, neked ezt tuti nem mondom el. Aki ilyen eszelős! – mondta és nevetett.
• Miért jöttél? Tehetek valamit érted? – kérdeztem kissé hűvösen.
• Időről időre meglátogatunk titeket. Most neked jutott a megtiszteltetés – felelte cinikusan – Nem hiszem, hogy valaha dolgom volt ilyen emberrel, már előre élvezem a dolgot!
• Vizsgálni akarsz? El akarsz vinni magaddal? – Kérdeztem, és éreztem, hogy korábbi nyugalmam már nem olyan sziklaszilárd, mint első pillanatban volt. Eldöntöttem, nem adom magam könnyen. Még ötletem sem volt, hogy a fenébe szállhatnék harcba egy testetlen lénnyel, de abban biztos voltam, ha a legkisebb esélyem is lesz rá, tuti benyomok neki még egyet.

Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Ismét éreztem, hogy mosolyog. Megnyugtatott, hogy mosolya mögött igazi vidámságot, és némi elismerést éreztem.

• Nem vizsgálgatni jöttelek, ne aggódj. Nem fúrok beléd lyukakat, és a meglévőkbe sem dugok semmit. – mondta már, már röhögve. – Beszélgetni jöttem csupán. Ahogy tapasztalhattad, ez a beszélgetés nem olyan lesz, mintha egy embertársaddal beszélgetnél. Tudni szeretném, hol tartotok ti emberek. Miben hisztek, mit tudtok, miként éltek? Az már biztos, hogy egy nem hétköznapi alanyt fogtam ki magamnak. Végre nem az unalmas munka vár, hanem egy jó kis kaland.

Nem tudtam, hogy osztozom-e a lelkesedésében. Persze annak igazán örültem, hogy találkozhatok valakivel, aki nem emberi, de nem igazán volt kedvem kísérleti patkányt játszani. Szívesebben tettem volna fel tucatnyi kérdést olyan dolgokról, mint a teremtés, az élet értelme, a halál utáni élet, van-e lélek, van-e Isten, és ha van, milyen, és még sorolhatnám kérdéseimet, melyek a fejemben kavarogtak. Már tudtam, hogy minden gondolatomat „látja” így azon is törtem a fejem, én vajon beleláthatok-e az ő fejébe teljesen, vagy csak annyira, amennyire ő engedi? Továbbá tudom-e én is gátolni azt, hogy nyitott könyv legyek előtte?

Valamit tennem kellett, mert elég nagy hátrányban voltam. Megkértem öltsön emberi formát, ha képes rá. Megkérdezte, kinek az alakját látnám szívesen. Őszinte leszek, első gondolataimban dekoratív hölgyek jutottak eszembe. Úgy voltam vele, ha már bárki lehet, miért lenne valamelyik csinos színésznő. De el kellett vetnem ezt a gondolatot, mert nem a formára akartam koncentrálni, hanem a belsőre. Talán nem köveznek meg a hölgyek sem, de férfi forma mellett tettem le a voksom, és igyekeztem olyan formát javasolni, amely láttán kötetlen oldott „beszélgetést” folytathatunk. Titkon abban bíztam, testi reakciói, úgynevezett non-verbális kommunikációja majd segítségemre lehet. Elsőre az is eszembe jutott, hogy talán a „beszélgetést” megoldhatnánk számomra hagyományos módon, de ekkor azonnal jelezte, lesznek olyan témák, melyeket jobb lesz más síkon megvitatni. Azt már biztosan tudtam, hogy az egész beszélgetés az én fejemben történik, megadva neki a lehetőséget, hogy egyes gondolatokat elrejtsen előlem. Nem tököltem tovább, nyilvánvalóvá tettem nem tetszésemet, és kértem, segítsen megoldani a dolgot. Most végre kifizetődtek a meditációval töltött órák. Kérésére hamar alfa állapotba kerültem, és néhány próbálkozás után létre tudtunk hozni egy közös gondolati teret, egy amolyan chat szobát. Biztosítottam, hogy kérdéseire őszintén fogok válaszolni. Megértő volt, tudta, hogy oldottabb lesz a hangulat, ha meghagyja személyes teremet.

Egy újabb gondolatom támadt, amit úgy éreztem egyből a közös chat szobánkban engedek kibontakozni. A következőkben is igyekszem a lehető legtöbb gondolatot párbeszéd formájában megosztani, de el kell mondanom, hogy a beszélgetésünk több volt párbeszédnél.

Amikor valakivel beszélgetünk, szavakat mondunk egymásnak, nem lehetünk biztosak abban, hogy a másik fél ugyanúgy értelmezi szavainkat, mint ahogy mi magunk. Segíthet, vagy éppen gátolhat ebben a metakommunikáció, amikor is gesztusainkkal, mimikánkkal erősítjük meg mondandónkat, de még így sem lehetünk biztosak abban, hogy a másik valóban egy húron pendül velünk. Na a chat szobánkban ettől nem kellett félnünk. Minden, ami ott „elhangzott” mindkettőnk számára ugyanazzal a jelentéssel bírt. Voltak témák, melyek abban a tudatállapotban teljesen érthetőek és világosak voltak, onnan kilépve azonban nehezen szavakba önthetők, sőt néha értelmetlennek tűnők. Csakúgy, mint egyes rémálmokban, mikor olyan ismétlődő cselekménysorozatra kényszerít minket az álom, ami ébredésünkkor teljes hülyeségnek tűnik. Visszatérve tehát, az alábbi gondolatsort osztottam meg a lénnyel:

• Azon gondolkodom, vajon biztos lehetek-e abban, hogy a mostani beszélgetésünk helyszíne mindkettőnk tudatán kívül van? Tudhatom-e azt biztosan, hogy most nem látsz-e bele az agyamba? – A gondolatmenet így folytatódott – Persze mindegy is, hiszen már beleláttál egyszer. Ha pedig megvan az eszközöd arra, hogy elmém minden szegletét lásd, úgy teljes képed van jellememről, tudattalan lényegemről, így ismered mindazokat a tényeket, amik alapján döntéseimet meghozom, ergo a döntéseimet is ismered. Kérdéseidet így fel sem kell tenned, hiszen azokra már tudod a válaszaimat. Akkor miért vagyunk itt, ebben a szobában?
• Azzal, hogy kivetíted tudatod egy részét, még nem zártad le előttem a teljes tudatod, így kérdésedben a válasz, igen, bármikor beleláthatok agyadba. Ahogy mondod, agyad minden részét feltérképeztem, ismerem képességeidet, gondolataidat, személyiségedet, múltadat. Rendelkezésemre áll minden emléked. Ezeket az adatokat egy számítógépbe (ezt a gondolatot így tudtam csak lefordítani, az ő elnevezése, illetve az az „eszköz” amit ők használnak közelebb van egy élő intelligenciához, mint egy géphez) táplálva nagy pontossággal tudjuk meghatározni az egyes szituációkra adott válaszaidat. Tudom, amit tudsz, érzem amit érzel, így lényegében te tudok lenni. Úgy ismerlek, mint saját magamat, és hidd el, mi tényleg ismerjük saját magunkat.

Mi abból indultunk ki, hogy amíg önmagaddal nem vagy tisztában képtelen vagy megérteni, megélni a körülötted lévő világot. A te tudatod és az én tudatom nem különbözik. Te egy fizikai testben vagy jelen, én változtathatom a formámat, lehetek anyag, és lehetek anyagtalan. Ettől még vagyok, és én vagyok. Az énségem ami állandó, a test, a forma, amit elfoglalok változik. Mi képesek vagyunk a tudatunkkal szinte bármire. Eggyé válhatunk úgy mások tudatával, hogy megtartjuk benne énségünket. Erre mind képesek vagyunk, sőt erre ti is képesek vagytok. Amint látod most is sikerült. Kellő gyakorlással meg tudod oldani, hogy úgy oldódj fel a másikban, hogy közben megtartsd önmagad szuverenitását. Tudatod egyes részét elzárhatod, míg más részeit megoszthatod mással, vagy mások csoportjával is. Az ilyen kommunikáció mindig is tiszta és érthető lesz minden résztvevő számára. Gyors, tértelen, pontos kommunikáció.

Hogy miért is beszélgetünk mégis itt és most, annak ellenére, hogy mindent tudok rólad? Egyszerűen azért, mert élvezem a társaságod. Gondolom, tudod te magad is, hogy nem olyan vagy, mint embertársaid zöme. Amiket te képes vagy megérteni, azokat sokatok nem. Olyan kérdések foglalkoztatnak, amik felett sokan elsiklanak. Éreztem benned, hogy adni akarsz embertársaidnak mindabból, amit te megértettél. Tetszik mindez, és segíteni akarok neked ebben. Így, miközben élvezem a társalgást, megismerhetlek minden szemszögből, és közben választ adhatok olyan kérdésekre, melyekre már te is sejted a választ, de még nem született benned teljes megértés.

Ültem, csillogó szemekkel bámultam magam elé miközben mindezt „hallgattam”. Remélhetőleg a lény előtt láthatatlan énem azonban éppen az örömódára pogózott. Lehet, hogy nem ő Isten, de, hogy Isten küldte, az már tuti. El sem akartam hinni. Olyan válaszokat, olyan megerősítéseket kaphatok, amikkel végre segíthetek önmagamon és másokon is.

• Már régóta szeretnék írni egy könyvet,- mondtam - amelyben végre el tudom mondani másoknak, mit gondolok a világról. Pontosan azt érzem, amit te is mondtál, ismerjük meg magunkat, legyünk tisztában mindazzal, amik vagyunk, mert csak így tudjuk értékelni, élvezni a világot. Akartam egy használati utasítást írni, de sehogy nem áll össze.
• Tudod ki volt Douglas Adams? – kérdezte
• Nem
• Egy korábbi látogatásom során nála jártam. Talán hallottál már a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című alkotásról. Nos ezt Douglas Adams azután írta, hogy mi elbeszélgettünk egymással. Te szeretnél egy használati utasítást írni az embereknek, nekünk pedig van egy gyűjteményünk, melynek ez a címe: Alapvető kézikönyv a földlakókhoz.
• Kérlek, mondd el, mit rejt ez a kézikönyv!

folyt köv.