Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság. Ebben a királyságban pedig volt egy kicsi falu. A falu - mely a Tibória névre hallgatott – lakói Istenfélő emberek voltak. Minden vasár- és ünnepnap templomba jártak, ahol az egyszerű csuhás prédikált. A csuhás, nevével ellentétben egy igazi világi ember volt. Bár orrán a borfogyasztás ékes jelei díszelegtek, megjelenése mégis valahogy megnyerő volt. A falucska középkorú asszonyai, vagy, ahogy őket a faluban hívták milfjei egytől egyig szívesen paráználkodtak volna a csuhással.
A misék mindig jó hangulatban teltek. A csuhás öblös hangjától ugyanannyira visszhangzott a kicsiny templom, mint a hívők jóízű kacajától. A csuhás minden misébe beleszőtte az aktuális napi híreket, élcelődött a földesurak mohóságán, a kincstárnok ügyes sikkasztásain, a király megalomániáján, az egyszerű emberek sutaságán, a bugyuták ügyetlenkedésein. Lelkesen terjesztette a misebor jótékony hatásairól szóló tanulmányokat, sőt jó pásztor lévén a misebor fogyasztásában élenjáró is volt.
A csuhás nem csak osztotta az észt, de figyelt is az emberekre. Hagyta, hogy mások is szót kapjanak a miséken. A legjobb szószolók ministránsok lettek, akik segítették a csuhás munkáját.
Élt a templomban, ahogy talán minden templomban egy kisegér is. A kisegér szürkébb volt a szürkénél. Unalmas, bárgyú kis jószág volt. Azonban amennyire kicsi szürke volt kívül, olyannyira nagyratörő fellengzős volt belül. Sajnos azonban a jóisten, kinek a házába fészkelte be magát nem adott neki sem szépséget, sem túl sok eszet.
Míg a miséken a falu népe a csuhást és ministránsait hallgatta, ő csak ült kis lyukában duzzogva, féltékenyen, gyűlölve az embereket. Az emberek, sőt még az egerek is kerülték szegényt. Magányosan, depressziósan tengette jelentéktelen kis életét.
Persze bármikor odamehetett volna a csuháshoz, bármikor tanulhatott volna ő is, ahogy a falu lakosai, de annyira utálta a csuhást, és annyira féltékeny volt a sikereire, hogy ez a gondolat fel sem ötlött benne. Helyette filléres kiadványokat olvasott, melyet lelketlen kuruzslók írtak.
A sokadik ilyen pergamen memorizálása után egérkénket váratlan szerencse érte. Egy buta kis leányka sétált be a templomba a csuhás tanácsát kérni. A nagy tudású prédikátor azonban éppen ebben a pillanatban végezte kisüsti meditációját, ami alatt őt megzavarni szentségtörés lett volna. A leányka leült hát az egyik padra és alázatosan várta, hogy a csuhás túljusson a delérium maximum nevezetű tisztító imán.
Az egérke kapott az alkalmon, a leányka mellé csüccsent, és kifaggatta őt problémájáról. A lányka gondja, csakúgy mint ő maga igen egyszerű volt. Az egérke elpuffogtatott néhány lopott idézetet, melyet maga sem értett igazán, de annyira jól hangzottak. Mint az a buta emberekkel lenni szokott, a lány végighallgatta az egérke cincogását, egy szót sem értett belőle, de átragadt rá az egér izgalma és optimizmusa. Úgy érezte nemhogy a maga satnya kis gondjával, de a világ legnagyobb oroszlánjával is könnyedén elbánna. Hazarohant és elújságolta lökött kis barátnőinek, micsoda nagy elme is ez a kisegér.
A történet innen rohamléptekkel folytatódik. A kisegér egyre népszerűbb lett azok körében, akik vagy annyira ostobák voltak, hogy az egér szavaiból semmit nem értettek, vagy annyira lusták, hogy saját gondjaik megoldása helyett inkább jó kifogásokat kerestek. A kisegér már a főtéren prédikált, százak követték, sőt még más falvakból is átjött néhány bolond, azt gondolván, ha sokáig hallgatja az egeret, majd megokosodik.
Az egérkének hamarosan újabb mákos malacvacsora jutott, ugyanis a főtéren sétált egy városi uraság. Bár elsőre tudta, hogy ez az egérke annyi marhaságot hord össze, hogy az már fáj, azt is látta, hogy a körülötte álló iq huszárok hipnotizálva hallgatják őt. Sőt, egymást ostorozzák, vagy éppen bíztatják az egérke sületlenségeivel. Az uraság, mivel jó szimata volt, azonnal megérezte a pénz szagát. Felkarolta a kisegeret, és elvitte a nagyvárosba. A városban ugyanis jelentősen több buta ember él, mint vidéken.
Az egérke fürdőzött a dicsőségben és a népszerűségben. Ömlött belőle a marhaság, de ez nem volt baj, mert azok, akikhez szólt úgy sem értették meg még a faék fogalmát sem. Hanem, amikor már komolyabb témákat is érintett, amikor már olyanok is a rajongók közé álltak, akiknek valós, sőt súlyos problémájuk is volt, baj lett.
Az emberek zöme követni akar valakit, vagy valamit, mert lusta önmagától gondolkodni. Az a jó, ha megmondják, mit higgyünk, mi legyen a véleményünk, hogyan viselkedjünk, hogyan érezzünk. Azonban ha ezt egy kisegér mondja meg az embereknek, akkor ott a katasztrófa borítékolható.
Egyre több megnyomorodott, lelkileg kifacsart ember lett birodalom szerte, akik azt hitték, a kisegér jól mondja, csak ők csinálják rosszul. Sokan nyúltak a borhoz, mert már nem voltak képesek napi szinten elviselni azt az ostorzivatart melyet a közösségük és önmaguk mértek a hátukra.
A bortól és keserűségtől már csak egy lépés választotta el őket a misebortól és így annak legnagyobb hívétől, a csuhástól. A csuhásnak feltűnt, hogy egyre többen járnak miséire, de a gyülekezet már nem kizárólag értelmes felhőtlenül boldog emberekből, hanem megtört hisztériásan a boldogságot, az örömöt üldöző lelkekből áll. Először megörült a hirtelen jött birodalmi népszerűségnek, de azért bökte a csőrét, hogy vajon mitől lehet ennyi megkeseredett ember oly hirtelen a közvetlen környezetében.
Ekkor szerzett tudomást a kisegér állhatatos tevékenységéről. Nem is késlekedett, azonnal fogta kis tarisznyáját, megtöltötte hamuban sült pogácsával és felkerekedett, hogy megkeresse a kisegeret. Eljutott így a kisegér flancos városi templomához, melynek lépcsőjén agy halott népek nyálaztak éppen rá egy egérke által írt pergamenre.
A csuhást elöntötte a düh, nagyot csapott kampós botjával a pergamen halomra és borízű zengő hangján szónoklatába kezdett. A csuhás nem válogatott a jelzőkben, de ezt az adott helyzetben nem is várhatjuk el tőle. Szidta az egérkét is, de még jobban azokat a marhákat, akiket az egérke dumája meghipnotizált. Egy ringyóhoz hasonlította az egeret, melynek mérgező puncijából bódító nedvek folynak, melyek elpusztítják az ostobák amúgy is szűkös agysejtjeit. Az egérke hívőit érzelmi prostituáltakhoz hasonlította, akik szeretetéhségükben már egy fájdalmas seggbe kúrásnak is úgy örülnek, mintha életük legjobb szexuális élményét élnék át.
Hallotta ezt a kisegér is, aki azonnal üzent mecénásának, az pedig testőreinek. A nagydarab testőrök azonnal a helyszínre siettek és különböző rábeszélő eszközök alkalmazásával meggyőzték a csuhást, hogy heveredjen le egy kicsit a porba és folyassa oda egy kicsit a vérét.
A csuhás, miután újra képes volt járni, hazavánszorgott. Otthon bosszú hadjáratba kezdett. Minden prédikációjában a kisegeret szidta, és híveit gúnyolta. A gyülekezet először még felháborítónak tartotta az egérke viselkedését, és viccesnek a csuhás szidalmait, de érezték, ez a csuhás már nem az a csuhás, akit eddig annyira szerettek.
Szerencsére a csuhás okos ember volt. Rájött, hogy a bosszúból fakadó gúny, a haragból táplálkozó szatíra soha nem lehet annyira könnyű, szabad és igaz, mint az a vicc, melyet nem táplál alantas érzés. Hiszen eddig úgy prédikált, úgy gúnyolta a világot, hogy közben tudta, ő, és hívei mind felette állnak a történéseknek. Nem vicsorogtak mindazon, ami őket érte, hanem felhőtlenül kacagtak rajta.
A csuhás tudta, hogy az ő dolga továbbra is az öröm, a jókedv, és azon biztos tudat terjesztése, hogy az élet nem több, mint egy oltári tréfa, melyben annyi dolgunk van, hogy élvezzük ki minden cseppjét. Felhagyott hát hadjáratával és életét ezen elv terjesztésnek áldozta. Hosszas, hasznos, boldog életet élt. Temetésén az egész birodalom jelen volt, és egy hatalmas miseboros lakomával búcsúztatták szeretett pásztorukat.
A kisegérnek, bár számos csodálója volt, soha senki nem kötődött hozzá igazán. Sokan elpártoltak tőle és egy fiatalabb prédikátort követtek, sokan csak a sikereit szerették, és csak ebben sütkéreztek. Öreg korára rá kellett jönnie, hogy minden egyes szava buta hazugság volt. Magányosan halt meg, egy kukában végezte.
Ugye ezzel..Vége
